A magyar honvéd jó katona volt. Ezt bizonyítandó született az egyik álhír: a Don-kanyarban egy őrmester, két lóval visszavert egy egész ruszki zászlóaljat. Később a csatát megismételték, mert a híradósok lekéstek az eseményről.
Hetvenegy éve, 1943. január 12-én a Don-kanyarnál védelmi harcokat folytató 2. magyar hadsereg sávjában erős szovjet támadás indult. A túlerő, a védők nem megfelelő felszerelése előrevetítette a harcok kimenetelét. A hadsereg arcvonalát több helyen áttörték, a Vörös Hadsereg egységei a magyar csapatok hátába kerültek. A bekerítést kerülendő, visszavonultak a bakák, később fejvesztve menekültek az orosz fagyban. Egyes történészek szerint 93 ezer, mások szerint csaknem 130 ezer honvéd maradt a csatatéren.
A szocialista rendszerben nem lehetett beszélni a katasztrófáról. Akik hazatértek, csak szűk baráti körben mesélhettek a borzalmakról, szenvedésekről.
Az idősebb korosztályokból sokan találkozhattak doni harcosokkal. Gyerekként magam is volt szerencsém a miskolci Horváth Bélához, aki tüzér tizedesként harcolt a 2. magyar hadsereg kötelékében. Béla bácsi (mert nekem az marad), szenvedélyes horgász volt. Az Észak-Magyarországi Horgász Egyesület vezetőségének tagja, ifjúsági horgásztáborok szervezője, a horgászutánpótlás lelkes nevelője, civilben fogtechnikus. Édesapámnak többször mesélt a doni harcokról, így áttétellel magam is megismerhettem harcos múltjának e keserves hónapjait. Hiányzó nagylábujjaira mutatva többször hallottam tőle: „K… szerencsém, volt, hogy ennyivel megúsztam.”
Rég begyepesedett fejjel, a történelem iránti – átlagot meghaladó – érdeklődésem kielégítendő, gyakran kerestem, lapozgattam múltat idéző kiadványokat. Így került kezembe a Borsod-Abaúj-Zemplén megye honismereti mozgalmának közleménye, a Szülőföldünk 20/1993. júniusi száma, s benne Béla bácsi harctéri naplójának részletei, Zsebesi László ny. ezredes gondozásában. A naplórészletek által lett teljes a kép, amely Béla bácsi doni megpróbáltatásairól megismertem.
Horváth Béla egységét 1942. június 20-án vagonírozták be a miskolci Gömöri pályaudvaron. Huszonhét nap alatt jutottak ki a harctérre. Állomáshelyük Petrovszkaja lett. Július 18-án írta naplójába: „e naptól kezdve már élesben megy minden”. Ütege, a 19/5-ös aznap leadta első lövéseit a Donon túlra. A tűz „jól feküdt az orosz állásokon”. Napokkal később megtudták, hogy az üteg feladata a 13. gyalogezred támogatása lesz… Megkezdődött a bevetések végtelen sora.
Az oroszok doni áttörése után, 1943. január 15-én Horváth Béla ütege még eredeti állásában harcolt (tehát nem igaz, főleg német történészek állítása, hogy a magyar egységek gyáván elfutottak. Stomm Marcel III. hadteste például február 1-jéig harcolt. Az altábornagy csak akkor adta ki búcsúparancsát. A kilátástalan harci helyzet, az óriási veszteségek, és a német segítség elmaradása miatt feloszlatta a hadtestet). Kemény harcok után az oroszok kivetették őket állásaikból, de kemény harcok árán visszavették azt. Másnap ismét elfoglalták figyelőhelyüket a Don partján. Ekkorra már a tüzérosztály két ütege harcképtelenné vált. A figyelőben még vették a jelentést, hogy az erősítés, a hajmáskéri harminc és felesek megérkeztek, de azonnal fogságba is estek. Egyedül és védtelenül maradtak. Ez volt az a momentum, amikor a fogságot elkerülendő, a visszavonulás mellett döntöttek. Az indulás előtt minden technikát megsemmisítettek: a bemérő műszereket kutakba dobálták, a rádiókba belelőttek, az ágyúk csövét felrobbantották. Közben látták, ahogy szemük láttára gyújtották fel azokat a raktárakat, amelyek tele voltak meleg ruhákkal, élelmiszerrel. A menekülés során milyen jók lettek volna!
Horváth tizedes elkerülte a fogságba esést, de testi-lelki roncs lett. A korábbi katonai sikertelenségek, a borzalmak látványa már fásulttá tette. Érezte, e hadsereg sorsa csak a pusztulás lehet, a „szövetséges” németek ellenségként kezelték őket, nem segítették őket. Lábain fagyások keletkeztek. Menet közben gyógyításra nem nyílt lehetőség. Fagyos lábbal rótta az orosz utakat, a visszavonulás küzdelmes útját.
A menekülés során behúzódtak egy házikóba, amelyet azonban felgyújtottak (partizánok lehettek). Kezén komoly égési sérülést szenvedve tudott csak kimenekülni. Később fagyott lábáról le kellett vágni a csizmát, mert már nem bírta a szenvedést. A lábbelit pokrócdarabok helyettesítették. Csak az élni akarás ösztöne vitte a farkasordító hidegben.
Egy véletlennek köszönhetően egészségügyi ellátásban részesülhetett. Útközben egy német katonai mozgó kórházra találtak. Annak magyar zászlósa nyújtott elsősegélyt. Ekkor már február 1-jét írtak.
Végre megszabadult az éhezéstől, a gyaloglástól, fájdalmai enyhültek. Német kórházszerelvényen Szumiba jutott. Ott egy másikba rakták. Horváth fájdalmait csak enyhíteni tudták. Február 10-én a vonat Kijeven haladt keresztül. Néhány nappal később a szerelvényhez kapcsolt magyar vagonokba cipelik át. 14-én Krakkót, 15-én Lemberget hagyták maguk mögött. Bécsben önálló magyar szerelvénybe helyezték át, amihez hozzácsatoltak még egy kórházvonatot. Még aznap átgördültek a hegyeshalmi határon.
A hosszú vonatot Debrecenbe irányították. A cívisvárosbeli rövid tartózkodást követően Pécsre szállították, ahol két nagylábujját amputálták. A csonkítást hosszú ápolás követte. Újra tanult járni. A kórházból 1943. május 22-én bocsátották el.
Hozzátartozói Miskolcon kitörő örömmel fogadták. Már otthon volt, amikor a Magyar Vöröskereszttől személyesen vette át azt a levelet, amelyben tudatták: „…Kedves szülők, sajnálattal közöljük, hogy fiúk, Horváth Béla tizedes 1943. január 17-én a fronton eltűnt.”
Akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Hadinaplójának címlapjára ezt írta: „Ha elesem, kérem azt, akinek ez a füzet a kezébe kerül, jutassa el az alábbi címre. Horváth Imre úrnak | Miskolc | Gvadányi u. 7. sz.” Ösztöneinek, élni akarásának és bajtársi segítségnek köszönhetően, maga hozhatta haza a doni eseményeket rögzítő füzetet, maradhatott az utókorra. Horváth Béla a ’80-as években halt meg (sajnos pontosabban nem tudom).
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás