Koronavírus-fertőzésben elhunyt az olimpiai-, világ- és Európa-bajnok tornászlegenda, Csollány Szilveszter. Sidney aranyérmese kimagasló eredménysora és sporttehetsége mellett személyiségével, sokrétű életútjával is örök nyomot hagyott a magyar sporttörténelemben. Mindössze 51 esztendős volt.
Csaknem két éve már, hogy Erőt adó nosztalgia címmel cikket írtam a rendszerváltás utáni magyar sport olimpiáinak legfénylőbb csillagairól és csúcsteljesítményeiről. Egérről, Kokóról, pólósokról, kajakosokról, na meg persze rólad, az ezredforduló ötkarikás viadalán mindenkit lenyűgöző Szilasról. Az az írás egyfajta menedék volt nekem akkor. Nem sokkal korábban jelent meg ugyanis a koronavírusnak hívott borzalom, amely mára minden szempontból új fejezetet nyitott életünkben. Tünékeny illúzió volt csupán, hogy néhány röpke hónap alatt túlléphetünk rajta, az általa okozott nehézségek pedig azóta is tonnányi súlyokkal, jóvátehetetlen veszteségekkel toldják meg az emberiség vállát húzó terheket.
A terhek azonban mindig kicsit könnyebbé váltak, s válnak, amikor a sidney-i olimpia felvételei közt búvárkodva a te gyűrűgyakorlataid idézem fel. Rezzenéstelen arccal, kifogástalan technikával bűvölted el a pontozókat, drukkereket, szakmabelieket. Magabiztos voltál és erős. Legyőzhetetlen. Úgy is mondhatnám, kérlelhetetlen. Ahogy a megbetegedésed pillanatáig mindig, minden esetben. Legyen az egy jól ismert, ezerszer megoldott versenyhelyzet, netán egy tőled addig teljesen idegen terepen tornyosuló kihívás, te mindig hittél magadban, a képességeidben. A vírus kapcsán pedig a szervezeted erejében. Majdhogynem két teljes hónapon át vívtál kemény harcot. Eközben felkavaró volt megélni azt, ahogy az internet két táborra oszló népe csillapíthatatlan arroganciával acsarkodik egymásra az állapotodról friss információkat csepegtető bejegyzések alatt. Szerencsére mi, a némán fohászkodók, a testi-lelki energiádat mindig is csodáló, annak feléledésében ezúttal is megingathatatlanul bízó emberek voltunk többen. Aztán a híradásokban egyre ritkábban találkoztunk a neveddel. Maradt a remény, különösen azt követően, hogy Zacher Gábor nem is olyan rég elmondta, jó jel, hogy még mindig nem adtad fel. Január 24-én azonban már nem volt tovább.
Milliók hőseként, százezrek példaképeként és imádott sportágad halhatatlan ikonjaként hagysz itt bennünket. Esetedben azonban meglehetősen sablonosnak, üresnek, semmitmondónak, puszta felszínkapirgálásnak tűnne, ha csak ennyit mondanánk el rólad. Merthogy emberi-sportolói-edzői nagyszerűséged mellett éppúgy jellemzett a zsenik fékezhetetlen ösztönössége, időnkénti összeférhetetlensége, amellyel a körülötted lévők és választott hivatásod legszűkebb közege sem mindig tudott mit kezdeni.
Ennek fényében nem mindenki tudott azonosulni veled. Jobban mondva, az erős, fegyelmezett, kitartó, nem utolsósorban páratlan dicsőséglistát felhalmozó sportolót, Sidney nagy bajnokát, a később civilben ezer különféle arcát megmutató embert alighanem sokan kedvelték, a nyughatatlan, bajnoki lét szélsőségeitől és kilengéseitől sem mentes kalandort már valamivel kevesebben. Örök ellentmondás voltál, akinek egészen biztos, hogy megannyi ámulatba ejtő, varázslatos megfejtése (vagy megfejtést sürgető próbálkozása) lett volna még fáradhatatlan útkeresése során.
Ezért különösen megrázó, hogy ilyen fiatalon mentél el. Pedig sok mindenbe belekóstoltál volna még, rengeteg tornászpalánta vágyott volna tanácsaidra, iránymutatásodra, s még annál is többen vágytunk arra, hogy figyelemmel kísérjük fordulatokkal, tanulságokkal teli utad. Most azonban odafönt találhatsz olyasfajta megnyugvásra, amely idelenn talán soha nem adatott volna meg Neked! Isten veled, Szilas!
Tóth Sándor
Új hozzászólás