Az Amerikából hazalátogató magyar vállalkozó, Hollywood sikeres filmszínésze felkarolta Pinczés István színjátszó egyesületének előadását, az Emlékárust, amely 2021-ben Monacóban, a nemzetközi színjátszó-találkozón különdíjat kapott.
Czingula János Debrecenben nőtt fel, majd 1956-ban, 19 évesen Amerikába disszidált. A kezdeti megélhetési munkák mellett Hollywoodban próbálta színészi vágyait kiteljesíteni. Tizenöt évig sikerek kísérték útját, ám egy idő után a merész és ötletes vállalkozásai nem engedtek időt szereplési álmai megvalósításának. Az egykori debreceni diák, a mai Bethlen szakgimnázium elődjének tanulója a vállalkozás mellett döntött, ám szívében még mindig rajong a színjátszásért, a színházért. A támogatott színházi bemutató okán beszélgettünk, régi ismeretségünk és örökifjú szíve-lelke miatt tegeződve.
- 1956-ban mentél ki kalandos előzmények után. Mi minden történt akkoriban, hogy fiatalon a disszidálásra szántad magad?
- Amikor leérettségiztem a keriben, az volt a szokás, hogy mindenkit elhelyeztek egy év próbaidőre. Az osztályban a legtöbbje jó állást kapott, engem meg kidobtak Derecskére begyűjtési hivatalnoknak. És mivel nekünk volt több hold földünk meg kertészetünk, tudtam, mi az a begyűjtési munka, a mienket is többször elvették. Két hétig bírtam ezt a munkát. Először megtanultam az adminisztrációt, ki, mivel tartozik még, pl. két mázsa búzával, egy disznóval stb. Aztán vagy tíz nap után a főnök, aki egészen biztos, hogy ávós volt, odarendelt egy parasztszekeret lóval meg a tulajdonosával, és engem jelölt ki, hogy menjek el az adott címekre, és hajtsuk be, amivel még tartoznak. Hát elmentem. Egy szép nagy tanya volt, nagy ház, istálló. Amikor megjelentünk, el kezdett sírni az asszony. Mondta, nincs nekünk semmink, már mindent elvittek, csak egy pár tyúk van, meg néhány liba. Nekem ott össze kellett volna fogdosnom a jószágokat. Hát nem csináltam meg. Visszamentünk az irodába, megmondtam, hogy felejtsenek el, megyek az állomásra és vissza Debrecenbe. No, ezért az igazolványomba beírták, hogy otthagytam őket, nem teljesítettem a feladatomat. Hát persze, ezzel bejegyzéssel nem tudtam elhelyezkedni sehol. Apámat is állandóan szapulták, mert nem lépett be a pártba. Hetente legalább háromszor-négyszer jöttek hozzánk, este, amikor úgy gondolták, hogy már alszanak a gyerekek, és rá akarták beszélni az öreget, hogy lépjen be a pártba. Mert ő volt a vasúti kertészet vezetője. Akkor visszakapta volna a rangját meg a rendes fizetését.
Közben jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Az első felvételi után visszahívtak, majd a harmadik rostára is. Hát, én a mennyországban éreztem magam! Aztán egy hónappal később jött a levél, hogy politikailag nem feleltem meg. Én akkor nagyon elkeseredtem. Mivel a kertészet, amit apám vezetett, a vasúti pályafenntartáshoz tartozott, szerzett nekem egy krampácsolói állást. Tömöríteni kellett a kavicsot a sínek alatt. Ötvenhatig ott voltam, és közben azon gondolkodtam, hogy mit csináljak. Önállóságra lehetőség nem volt. Még egy kis üzletet sem nyithattam volna. A piacon meg a temetőnél árultunk virágot, abból jött egy kis pénz. Még negyedikes középiskolás voltam, amikor rátaláltam a Sztanyiszlavszkij stúdióra. Rögtön elmentem oda. Ez a Gambrinusz közben volt. Pici színpadja vagy inkább próbaterme volt, de folyton orosz propaganda darabokat próbáltunk, egy-két felvonásos műveket. Új barázdát szánt az eke, meg ilyeneket, hogy a parasztfiú beleszeret a gazdag cárinába, és boldogok lesznek együtt. Ilyen buta dolgok. De csináltam, mert szerettem szerepelni. Kijártunk vidékre, Kismacsra például, ahol volt egy kis színpad. De mentünk Püspökladányig is, tájoltunk. Én nagyon szeretem a színházat, édesanyámtól ered ez az egész, mert első osztályos voltam, amikor a tudtom nélkül, a csapókerti iskolában megmondta az igazgatónak, hogy az ő fia fog szavalni. Hazajött anyám, és megmondta, hogy meg kell tanulnom egy verset, mert én fogok szavalni. Az Anyám tyúkja volt. És nagyon tetszett, hogy tapsoltak a szülők, a gyerekek, amikor elmondtam.
- Mi volt a döntő lépés, amikor azt mondtad, hogy neked most menned kell ebből az országból?
- Hát, egyrészt nem akartam egész életemben krampácsolni. Másrészt jött a forradalom. Az állomáson összegyűltünk vagy 25-en, akik krampácsolni jártunk. Egész éjjel beszélgettünk, hogy mi lesz, hogy lesz, vártuk a híreket. De nem sok minden történt. Akkor elhatároztuk, hogy két ember menjen be a Csapó utcára, a pályafenntartási igazgatóságra. És ott tudjuk meg, hogy mit csináljunk. Nekem már akkor is járt a fejemben, hogy ki kellene menni Nyugatra, mert az nem élet, hogy egész nap krampácsolok életem végéig. Mert más lehetőség nem látszott. A két megbízott egyike én voltam. Bementünk a Csapó utcai igazgatóságra, először nem akartak beengedni, de csak bejutottunk. Az irodában hárman voltak, az egyik az íróasztala mögött ült, és a keze folyton a fiókban volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy valami fegyver volt a fiókban, egy pisztolyt fogott. Gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg tőlük, mert ők sem tudtak semmit. De legalább jól felidegesítettük őket a kérdéseinkkel.
Azokban a napokban otthon dolgoztam az apám virágházában. Amikor egyszer hazajött, azt mondta nekem, félrehívva a szobájukba, ahol anyámmal aludtak: fiam, azt a hírt kaptam valakitől a vasútnál, hogy jobb, ha elmégy. Következő éjszaka nagy sírás-rívás közepette mondtam, hogy elmegyek, disszidálok. Nagy vita volt, mert az öcsém is jönni akart, de ő három évvel fiatalabb, tizenhat, tizenhét éves volt. Végül az egyik középiskolás haverommal beszéltem meg, hogy megyünk. Este hétkor találkoztunk, ketten elindultunk. Az Erzsébet utca környékén lakott a nővérem is, az volt a hír, hogy ők is jönni akartak. Náluk voltunk éjszaka. Csakhogy nekik volt egy egy éves gyermekük. Végül úgy döntöttek, hogy nem jönnek, vagyis ketten indultunk el a barátommal, Tónival. Vonattal eljutottunk Pestre, majd tovább.
- Ugorjunk egy nagyot! Mikor jöttél haza először?
- 1976-ban. Azelőtt sokszor meghívtam apámat, anyámat, de nem engedték ki őket együtt. Minden levelem, amit írtam nekik, nyitva volt, amikor megkapták. A fényképeket kiszedték belőle. Aztán egyszer csak anyámat hívtam ki egyedül, és kiengedték. Aztán még egyszer. Ugyanezt csináltam apámmal is. Végül kijöhettek együtt is, kiengedték őket egy évre, mert korábban mindig rendben hazatértek. De édesanyám kilenc hónap után hazajött, apám meg csak velem akart visszatérni. Mondta, hogy már sokan járnak haza, senkinek semmi baja nem történt. Én persze éreztem, hogy valami nem stimmel. Mert mesélte egyszer, hogy kötelező volt elmennie egy pártgyűlésre, ahol elmondták, hogy apámnak van két hazaáruló fia. Na, ennek ellenére elküldtem az útlevelemet meg a 85 dollárt Washingtonba. Sok magyar mondta, hogy két hét alatt megkapták a beutazási engedélyt. Nekem meg nem jött a papír. Egy héttel a repülő indulása előtt még semmi nem volt. Gyanús volt az egész, nem akartam elindulni, de végül telefonáltam a magyar nagykövetségre, ahol nyugtatgattak, hogy majd Hegyeshalomnál várni fognak a papírokkal.
Elmentünk Bécsig, ahol a nagykövetségen meg akartuk mondani, hogy küldjék oda az útlevelemet. Aki ott volt, sorban állt, mindenki elintézte az ügyét fél óra alatt. Én meg reggeltől délutánig ott ültem apámmal. Végül megkaptam a papírokat, de éreztem, itt valami nincs rendben. Út közben Németországban, Frankfurtban vettem egy nagy Mercedest. A magyar határon egy tiszt megkérdezte, hogy mit hoztam. Hát, tele volt ajándékokkal a csomagtartó, még a hátsó ülés is. Felnyittatták a csomagtartót, nem engedték, hogy felsoroljam, mi mindent hoztam. Láttam a vámos arcán, valami nem stimmel. Megkérdezte tőlem: tudta, hogy Magyarországra csak három tranzisztoros rádiót lehet behozni? Mondom, nem tudtam. Erre lecsapta a csomagtartót, és elengedett.
- Aztán miért és hogyan tartóztattak le?
- Azért, mert minden le volt rendezve. Mentünk az országon keresztül, mint egy félőrült. Anyáméknak volt egy nagy udvaros házuk Debrecenben a Péterfia utcán. A megérkezésünk napján el kezdtük osztogatni az ajándékokat. Rengeteg rokon volt, az egész országból, nemcsak Debrecenből. Másnap a nővérem kisebbik lányával kimentem sétálni a Piac utcára. Körülbelül a Kistemplomnál voltunk, amikor odahúzott egy fehér Zsiguli. Kiszálltak belőle ketten, az első dolguk az volt, hogy elvették tőlem a fényképezőgépet. Csak néztem, hogy mi van, nevettem, azt hittem valami régi ismerősök és csak megviccelnek. Civilben voltak, pedig rendőrök voltak. Mellettem a kislány elkezdett sírni, nagyon megijedt. Aztán elvittek a Kossuth utcára, a rendőrségre. Három órán keresztül vallattak, pedig már akkor amerikai állampolgár voltam. Olyan volt, mint egy film. Semmi nem volt a szobában, csak egy nagy asztal, egy lámpa. Elnevettem magam, mert olyan volt, mint egy hollywoodi kémfilm. Mondtam, hogy engedjenek el, mert amerikai állampolgár vagyok. Ők meg nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj. És mindenféle butaságot kérdezgettek. Később rájöttem, azt akarták megtudni, milyen gazdagok az amerikai magyarok. Ha esetleg lenne egy második forradalom lenne, tudják, milyen segítségre lehet számítani. Kérdezték, mivel foglalkozom. Akkor egy karosszériás üzemünk volt. Mondtam, hogy mivel foglalkozunk, őket meg csak az érdekelte, hány magyar dolgozik nálunk. De senki nem dolgozott magyar. Csak egy öreg, nyugdíjas, magyar karosszériás jár hozzánk beszélgetni, mert ott lakott a közelben, örült, hogy magyarok vagyunk.
Végül a rendőrök elengedtek békésen, de minden héten pénteken be kellett mennem jelentkezni.
- Biztosan meg is figyeltek folyamatosan, nyilván tudni akarták, nem szervezkedsz-e.
- Igen, ezt jó, hogy említed. A második vagy harmadik napon anyám hajnalban felkeltett, hogy gyere, nézz ki az ablakon! A nagy, vastag, cívis házakra jellemző, bezárt kapu ellenére bejöttek az udvarunkra, és tapogatták az autó motorházának a tetejét, nem jártam-e valamerre. Ez két héten keresztül minden nap megtörtént.
A harmadik héten elmentünk az egész családdal Hortobágyra, lovasbemutatóra. Felültünk a lelátóra. Mondtam a sógoromnak, vegyünk egy kis kolbászt. Ahogy mentünk le, ott állt alattunk a fehér Zsiguli. Amikor észrevett minket visszafelé, láttam, hogy az autó tükrét figyeli. Egy rendőr ült a kocsiban. Odamentem az ablakhoz, és beszóltam: dolgozgatunk, dolgozgatunk?
Úgy elszégyellte magát, meg se tudott szólalni.
Aztán, amikor másodjára jöttem haza, már semmi probléma nem volt.
- Sikeres vállalkozóként tértél haza, de előtte ismert és elismert színész is voltál Amerikában, Hollywoodban.
- Amikor kimentem, rögtön kaptam egy ösztöndíjat. Volt egy jó kis haverom, aki a második nyáron azt mondta, menjek vele, elhülyéskedünk. Úgy is volt, a srác kapott akkor egy kétüléses MGB sportkocsit. Na, azzal agyonégettük magunkat a hatsávos, dél-kaliforniai utakon, mert lenyitott tetővel mentünk a tűző napon. Elmentünk Hollywoodba is. Akkor megvettem én is az első kocsimat, és kezdtem bejárni Hollywoodba.
- Sok mindenkivel játszottál tizenöt év alatt Hollywoodban, például egy öltöződ volt az akkor kezdő Peter Falkkal, ahogy Magyarországon leginkább ismerik: Colombo hadnaggyal. De más műsorokban egy színpadon szerepeltél magyar színészekkel is, akik kivándoroltak: Szeleczky Zitával, Szörényi Évával, Szabó Sándorral… Miért maradt abba a reményteli színészi karrier?
- Azért, mert azt szerettem volna, ha bejutok egy sorozatba állandó főszereplőnek. Ez nem sikerült, viszont akkor kezdtem komolyan üzletelni. És a kettő együtt egy idő után nem ment.
- Tavaly nyáron láttad Pinczés István rendezésében Az emlékárus című színdarab főpróbáját, a kisszínpadú Freedom Közösségi Házban, ahol a Debreceni Színjátszó Stúdió „lakik”, próbál. A darabbal másnap indultak a színjátszók Monacóba, egy nemzetközi találkozóra, ahonnan különdíjjal tértek haza. Mi fogott meg ebben a darabban, miért gondoltad, hogy támogatni kellene a színjátszó stúdiót?
- Egyszerűen az, hogy csináljak valamit az érdekükben. Szívügyem a színház. A magyar színházat sokáig csináltam Amerikában, mert az szombaton, vasárnap volt. Előtte pedig írtam, produkáltam, egy 1200 fős színházban adtunk elő darabokat. Szeretem a színházat, na!
- Beszéljünk arról is, hogy két könyved van a megjelenés küszöbén. Az egyik már megjelent Amerikában, annak a fordítása folyik a Debreceni Egyetemen. A másik a napokban jelenik meg, Bakó Endre irodalomtörténész, újságíró ajánlásával. Ezek könnyedebb történetek, bár a háború utolsó éveiben, illetve azután játszódnak. Miért érezted fontosnak, hogy írjál, és aztán könyvben megjelentesd?
- Nekem pénzügyileg nem volt soha, semmi bajom Amerikában. Az egyetemen is kaptam ösztöndíjat, felkaroltak, mert én voltam ott az első magyar. Mindezek ellenére nekem az első három évben nagyon nagy honvágyam volt. De tudtam, hogy nem jöhetek haza. Ezért akkoriban mindig jegyzeteltem. Nagyon sokat. Minden élményemet leírtam. Most, a Covid alatt meg összeálltak a könyvek.
- Betöltötted a 85-ik életévedet. Csaknem 25 éve ismerjük egymást, én mindig azt tartottam rólad, hogy soha nem fogysz ki az ötletekből. Haltelepeid vannak, napelem telepeid, Magyarországon is csináltál volna hasonlókat, de elakadt a bürokrácia útvesztőiben. Most a színházi bemutatót támogatod. És azután? Most min töröd a fejed?
- Hogy filmet készítsek az életrajzi könyvből. Mert sok ismerősöm mondta, hogy ebből filmet kell csinálni. De ezt inkább Amerikában szeretném megtenni.
Barna Attila
Új hozzászólás