Több foci, kevesebb Insta - legalábbis egy hivatásos labdarúgó esetében ez így volna helyénvaló. Pláne, ha az illető egy profi klub első számú játékosa, kapitánya, kvázi annak szócsöve. Tőzsér Dániel, a DVSC középpályása azonban másként gondolta.
Dani hiába járta meg az angol ligát és az olasz élvonalat, hiába volt vezéregyénisége az AEK Athénnak, s kapitánya a belga Genknek, az egyszeri szurkoló kritikáját nem tanulta meg kezelni.
Történt, hogy egy Loki-szimpatizáns "az alibiző Tőzsér" és néhány nem nevesített játékos távozását követelte, mire az önérzetes cséká megjelent, s megkérte az illetőt, hogy ne üzengessen, helyette keresse fel a pallagi akadémiát edzésidőben, ő pedig készségesen fogadja majd az észrevételeket, kritikákat.
Azt most hagyjuk, hogy miért nem Dani gurul el luxusautójával az illetőhöz.
Na de, ha már önérzet, beszéljünk inkább arról, hogy miért csak akkor törik bele a fű a nívós ligákban edződő labdarúgó dresszébe, amikor belebotlik a legegyszerűbb átadásba? És miért csak az üzenetek mennek - immáron hónapok óta? Hol van helyettük a teljesítmény, amely feljogosítaná főhősünket a felháborodásra?
Félreértés ne essék, én a DVSC összes igazolt játékosáról elhiszem, hogy tud és akar is dolgozni. Elhiszem azt is, ha rosszul esik a kritika. Csak éppen jobb és szerencsésebb lenne csendben, agilisan edzeni, január végétől pedig a meccseken bizonyítani, hogy a nyár végén meg-megcsillanó erények még nem koptak el.
Ha nem csak porhintés, és valóban számít, hogy hányan ülnek és szurkolnak a lelátón, akkor bizonyítani kell. Nem az interneten, hanem a pályán. Mert egy DVSC szintű klubban így illene.
Volt szerencsém több egykori, debreceni labdarúgásban is meghatározó játékossal beszélgetni, akik magától értetődő természetességgel mesélték, hogy annak idején, amikor nem úgy alakultak a mérkőzések, nem egyszer az erdőből kellett előhalászni az autóikat. Ők azonban felesleges üzengetés és hőbörgés helyett megkeresték járművüket, a következő meccsen pedig orrvérzésig hajtották magukat. Nem egy esetben neves, válogatott játékosokról van szó, akik még csak álmodhattak azokról a körülményekről és lehetőségekről, amelyek utódaik rendelkezésére állnak.
Vajon manapság hasonló lenne a reakciója egy neves válogatott játékosnak, ha a luxusjárgányát akár csak két méterrel arrébb találná, mint ahol hagyta? Aligha.
És hogy mi a különbség? Nem több, minthogy annak idején a futballisták elfogadták a sport legfontosabb tételét, miszerint a labdarúgás elsősorban a szurkolókért van. Ők értették, becsülték, és meg is hálálták azt a szenvedélyt, amellyel a mindenkori debreceni tábor a DVSC iránt viseltetik.
A szenvedélyt, amely nem cserélhető le. A szenvedélyt, amely nekünk egy életre szól.
S a szenvedélyt, amely sokkal többet érdemel.
Tóth Sándor
Új hozzászólás