Költő, drámaíró, esztéta és a magyar szabadvers megteremtője volt. Az antik görög kultúra és a Biblia erősen hatottak művészetére.
Fiatalkorától fogva írt filozofikus, jellemábrázoló, formailag is egyedi műveket. A világban levő gonoszság, ostobaság és szerencsétlenség miatt a világnézete alapvetően pesszimista és groteszk, de ugyanúgy megvan benne a humánusság is. Bár nem a nagyközönség ízlését szolgálta ki, de a pályatársai végig nagyra becsülték. Illyés Gyula, Radnóti Miklós és Weöres Sándor is őt tartotta példaképének. Baumgarten-díjjal 1932-ben, 1935-ben és 1946-ban, míg Kossuth-díjjal 1948-ban jutalmazták.
Elszegényedett zsidó kispolgári családból származott. Első publikációja 1909-ben a Nyugatban jelent meg, ami Peter Altenberg szecessziós-impresszionista osztrák költőről szólt. Jó barátja volt többek között Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Tóth Árpád is, de a főszerkesztővel, Osvát Ernővel ellentmondásos volt a kapcsolata. A Nyugat főmunkatársa is volt, amely tisztségről kis idő múlva lemondott, de a folyóirat fennállásáig, 1941-ig ott dolgozott.
1914-ben Berlinben készült bemutatni a Boldogtalanok című színművét, ami az I. világháború kitörése miatt elmaradt. 1916-ban a jogi diploma után felsőkereskedelmi leányiskolai tanár is lett. Az őszirózsás forradalomban a Vörösmarty Akadémia jogásza és a Tanácsköztársaság idején egyik vezetője volt az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének, ami miatt végül nem taníthatott tovább. 1920-ban jelent meg az 1917-es Nevetők című elbeszélése. Az aranytál című kisregénye megnyerte az Athenaeum pályázatát. 1923-ban a Boldogtalanok nem ért el színházi visszhangot. Ugyanebben az évben a Nevetőket a Musarion Verlag (német fordításban) adta ki. 1928-ban fél évet a Baden-Baden-i szanatóriumban töltött, majd részt vett a Pen Club bécsi kongresszusán. 1932-ben Berlinbe utazott a IV. Henrik német színházi bemutatójának terve miatt, amit a színházi rendezőség elutasítása és a szélsőjobb hatalomátvétel is szertefoszlatott. 1934-ben munkásságának 25. évfordulója alkalmából a Zeneakadémián rendezett estet Kosztolányi nyitotta meg. 1940-ben vehette a kezébe a közönség a IV. Henrik című művét – amit a színházakban majdnem 40 év múlva kezdtek el játszani. 1942-ben jelent meg az 1935 óta írt A feleségem története című mű, ami akkor nem aratott nagy sikert, - de 1945 után világhírű lett, a francia fordítás után a század prózáinak nagyjai közé került, 1965-ben Nobel-díjra is jelölték. 1945-ben Budapest ostroma alatt bombatalálat érte lakását, ahol évtizedekig írt Naplójának egy része megsemmisült. 1947-ben szabadegyetemi előadásokat tartott. 1948-ban egyetemi esztétika tanár volt. A Látomás és indulat a művészetben című esztétikai műve az egyetemi előadásait és Naplója részleteit tartalmazza. 1949-től nem jelent meg műve, csak 1955-ben az Őszi vadászat című kisregényes gyűjteménye. 1967-ben még megélte a Boldogtalanok Vígszínház-beli premierjét. 1975-ben díjat neveztek el róla és 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta.
Oh holdözön!
A hídon batyuval megy át egy ember,
Ki bejárta Dániát… -
Az úton vénasszony fut át
És némán járkál egy komondor.
S ki titkot tud s fiakra gondol:
Szürke kandúr lassan pislog,
Fénybe fürdik és dorombol.
…
Oh holdözön, te végtelen!
Nem ér fel hozzád értelem.
Miféle bűn a léted mélye,
Hogy jussod földünk annyi kéje? –
Sugárzik ott fenn s én hagyom.
Nem szólok semmit, ő se szól
S a hátam borsódzik nagyon.
…
(1888, Budapest – 1967, Budapest)
Nádai Nikolett
Új hozzászólás