1949 nyarán a Petőfi centenáriumot, a korszak kiemelkedő ünnepét mindenki máshogyan élte meg. A jubileumi ünnepség különleges módon vált emlékezetessé az akkor még fiatal rendőr számára, akiről az alábbi sorok szólnak.
Kétszer születtem erre a világra. Az elsőről nem tudok sokat, csak drága jó anyám emlékében élt, s halálával el is tűnt eme eseménynek a lenyomata, mely szerencsés vagy hiábavaló (bár ennek megítélése nem az én feladatom, s csak remélni tudom, hogy egyetlen ember megszületése sem lehet a véletlen műve, hogy mégiscsak feladattal érkezünk erre a világra), mivel szemérmes anyám nem mesélte sosem, hogyan is történt.
A második azonban minden részletével örökre belém ivódott. 1949 nyarán történt, amikor már majd egy éve tartott a „hájfejű” istenítése. Ünnepi alkalmakkor többször kellett tapsolni, mint levegőt venni, s Éljen Rákosi! -t skandálni mellé. Ilyenkor fél szemmel a mellettem ülő kezét figyeltem, mikor hagyhatom végre abba ezt a megalázó és értelmetlen dicsőítést. A határvidékekre helyeztek rendőr akadémikusként több száz társammal együtt, hogy tisztek mellett eltanuljuk és segítsük a járőrellenőrzések folyamatát. A járőröknek adott időben, adott helyen meg kellett jelenniük, vigyázniuk kellett a rendet, cserébe, mintha csak teljesítménytúrán vennének részt, kaptak egy pecsétet. Szeged mellet, egy kis falucskában szállásoltak el az egyik kis parasztudvarnál két társammal együtt. A falu házai már messziről vakítottak fehérségükkel, szinte önmagukból árasztva a fényt, oldalukon – vérző vágások a bőrön – fűzérekben piroslott a szárítandó paprika, melyet malomba visznek majd, ha eljön az ideje, s akkor végre újra összeforrhat a ház eleven sebe. Mennyire örültek a rendőri jelenlétnek! A 10 tojásos rántottával frissen sült szalonnát is kaptunk a kosztot és kvártélyt adó asszonykától. Volt is mire fogni a kezdődő hasfájásomat a faludoktornak. S mivel állapotom egyre csak romlott, be kellett vennem az általa felírt ricinusolajat, bármennyire is irtóztam gyermekkorom gyűlölt orvosságától. A kerti vécé gyakori használatán kívül azonban nem hozott változást a szer. Másnapra kelve a nagy Petőfi-centenáriumra sem jutottam el. Irdatlan hasi görcseim ágyhoz szögeztek. Aztán pedig a padlóhoz, miután eszméletemet veszítve legurultam a földre. Ekkor következett be az első szerencsés fordulat. Az ügyeletes rendőr szólt a faludoktornak, aki belátván, hogy esetem túllépi a hashajtó szerek hatáskörét, már tárcsázta is a szegedi mentősöket. Hat kilométer oda, hat vissza: nem telt bele negyedóra már a vizsgáló asztalon feküdtem, ahol egy rezidens orvos erőteljes betapintással vizsgálta jobb oldalamat, miután egy öregedő Erzsébet-apáca meglazította zubbonyomat.
– Biztosan nem érez semmit, ha itt nyomom? – kérdezte végül hitetlenkedve tőlem, hiszen vakbélgyanúval kerültem hozzá. De mivel fájdalmaimat főként bal oldalra lokalizálta, nem tudott egyértelmű diagnózist adni. Szenvedéseim parttalan mederben sodortak egyre mélyebb kétségbeesésbe. Ám ekkor bekövetkezett a második szerencsés fordulat. A kórtermembe egy cilinderes úriember nyitott be, nyakán fehér sállal, mintha operába készült volna.
– És ő? – kérdezte egyhangúan a rezidens orvost, amikor rám pillantott, még mindig félig az ajtóban állva. Azt hiszem, nem akart sokáig időzni már a kórházban. A szokásos nagyvizitet mihamarabb be akarta fejezni.
– Professzor úr, ez a fiatalember hasfájással került be, vakbélgyanús volt, de tapintásra nem reagált.
– A szíve rendben? A helyén van? Kérem, értse ezt most szó szerint – ezúttal engem szólított meg.
– Jobb oldalon. Situsinversustotalis – mondtam én, de mintha mágikus szavakat suttogtam volna egy erőtlen varázsló ajkaival, a professzor gyors léptekkel mellettem termett, kezét tartotta egy nővérke felé, hogy gumikesztyűt húzzon fel rá. A vizsgálat váratlansága talán még élesebben hasított belém, mint ujjának nem kívánt feszítése odabent. Gyanúja beigazolódhatott, mert egyetlen határozott szót ejtett csupán ki:
– Műtőbe!
Felgyorsultak körülöttem az események. Azonnal áttolták ágyamat a világoszöld műtőbe, engem pedig áthelyeztek az élők ravatalára, melyet orvosok szegélyeztek, bemosakodott kezüket magasba tartva várták a professzort. Egyikőjük borotválni akart jobb oldalamon. Amikor óvatosan megkérdeztem, hogy vajon nem a bal oldalamat kellene-e leborotválnia, ezt felelte:
– Jóember, ne bolondozzon! Tudja hányszor csináltam már? Tisztában vagyok vele, mi a feladatom.
Harmadik szerencsés fordulatként tartom számon, hogy épp ekkor megjelent a professzor és neki kellett elmagyaráznia igen ritka születési rendellenességem jellegét, tudniillik, hogy belső szerveim fordítva helyezkednek el egy átlagos emberéhez képest. De én ennek a tudományos beszámolónak már csupán első mondatát hallottam, mert az arcomra helyezték a maszkot, s tudatomat beleszippantottam az émelyítő ámbraillatú éterbe. Újabb csodálatos véletlen, hogy a perforálódott vakbél még nem okozott gyulladást testemben. A műtét után még sokáig tisztult gennyes váladéktól terhelt szervezetem. Akár az országot emésztő fekély, mely éveken át mételyezte életünket, míg végül ’56-ban kifakadt. Enyhülni látszott a baj, gyógyulni kezdett a seb, de a teljes felépülés talán még most is tart. Rehabilitációmban két csinos nővérke segített nap mint nap. Egy 22 éves fiatalembernek, főleg, ha olyan büszke, mint amilyen én voltam akadémistaként, nehéz elviselni, ha magatehetetlen állapotban látják, kiszolgáltatottnak, gyengének. Bár némiképp enyhített szégyenérzetemen, hogy széparcú, fityulás ápolóim éppúgy apácák voltak, mint minden nővér a kórházban. A néhány lépéstől két hét alatt elértünk oda, hogy sétáltattak a folyosón. Az üvegtáblákon át beáradó délutáni napfény aranysugaras szőnyegén haladtunk lépésről lépésre, előre egy alak felé, melynek sziluettje egyre ismerősebb formát öltött, ahogy sietve közeledett felénk. Szegény jóanyám volt az, aki akadémista szobatársam által értesült állapotomról és hollétemről. Nyíregyházáról egyenesen a szegedi kórházba jött. Nem törődve a látogatási tilalommal, hátulról, bonctermeken keresztül haladva ért hozzám, oly elesett gyermekéhez, kinek akkor az anyai ölelés többet segített gyógyulásán, mint bármely pirula. A szomszédos ágyon fekvő beteg felpolcozott törött karja alatt átkukucskált hozzánk, amikor újra visszasétáltunk fekhelyemhez, immár anyám támogató karját érezve hónom alatt, felajánlotta, hogy elalhat náluk édesanyám, amíg szükséges. Amikor nem a kórházban van, asztalosműhelyében szorgoskodik, tudtuk meg szomszédomról. Anyámnak tetszett is a keze munkája, amit a konyhájában látott. Évekkel később, amikor már 400 pengős fizetésem volt az átlagos 300 pengőhöz képest, megrendeltem ettől az (immár gyógyult karú) asztalostól azt a konyhabútort édesanyámnak, ami annyira tetszett neki ott, Szegeden, az asztalos otthonában. A bútor vasúton érkezett, s amióta bekerült végleges helyére, ahol anyámat hivatott immár kiszolgálni a korábban döngölt földes konyhában, édesanyám boldogságán kívül újjászületésem emlékét is láttam benne, ahányszor csak ránéztem.
P. Tóth Nóra
Új hozzászólás