Második helyen zárt a Nemzetek Ligája-csoportjában a magyar labdarúgó-válogatott, miután kiélezett és érzelmektől sem mentes találkozón alulmaradt az Eb-címvédő olaszokkal szemben. A végeredménynél és a játék képénél azonban sokkal érdekesebb és tanulságosabb maga az út, amelynek legújabb mérföldkövei a magyar futball hiányosságai helyett immáron annak erejéről tanúskodnak.
Jómagam a kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének magyar futballján nevelkedtem. Sikerem, élményem, kár lenne szépíteni, nem igazán lehetett azokban az esztendőkben. Középszerű játékosok alkottak jellegtelen, nem utolsósorban sikertelen csapatokat a címeres szerelésben. Halovány reménysugarat egy-egy kiemelkedő futballistánk ígéretes nemzetközi pályafutása adhatott: Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Dárdai Pál, Király Gábor, később Dzsudzsák Balázs. Na meg a DVSC egyedülálló menetelései – hazai és nemzetközi vizeken egyaránt. Ezzel együtt nem sok okom volt bármiféle illúziót kergetni arra vonatkozóan, hogy a magyar futball szerethető, fogyasztható. De mivel a miénk, mintegy kötelességszerűen mellette álltam - a legsötétebb bukások idején is.
Bozsik Péter, Erwin Koeman, Várhidi Péter vagy épp Egervári Sándor válogatottja nem sokban különbözött. Szerény eszköztárával ugyan mindegyik kapitány megpróbálkozott a sikertelenség egyhangúságának tartós megtörésével, kísérleteiket egy-egy felvillanást leszámítva kiábrándító kudarcok kísérték – minden esetben. Igazán komoly, nemzetközi viszonylatban is értékelhető játékosok és trénerek nem igazán sokasodtak a futballpályák környékén. Erre pedig a nemzeti csapatnak épp most búcsút intő Szalai Ádám hívta fel a figyelmet. Kötelező lózungok, semmitmondó közhelyek nélkül - egyenesen, őszintén. Ahogy apa fiával, mester tanítványával, futballista szurkolójával elegyedik szóba. Legalábbis jobb helyeken. Mindezt a széles nyilvánosság előtt vállalta, számolva azzal, hogy szavain a honi futball örök haszonlesőinek tucatjai háborodnak majd fel.
Máig tartom: ez volt a vízválasztó. Egy velejéig romlott, legelemibb alapokban is bizonytalan közeg egyik legfontosabb kirakatembere önmosdató magyarázkodás helyett fölvállalta, hogy amit csinálunk, az nem jó. Nagyon nem jó. Elszántság, tehetség, koncepció és vízió szükséges. Valós reformok. Nem utolsósorban karakteres edzők és játékosok. És akkor még mindig csak a felszínt kapargatjuk, hisz a rendszerszintű, évtizedeken átívelő problémák és visszásságok nem szűnnek meg. Első, második, sokadik nekifutásra sem.
Immáron kilenc év távlatából jelenthetjük ki: tényleg nem szűntek meg. Ugyanakkor Dárdai Pál tervszerűen futballozó, elszántan küzdő és megbízhatóan teljesítő gárdát épített. Munkájának gyümölcsét Bernd Storck takarította be azzal, hogy előbb a 2016-os Euróba-bajnokság csoportköréig, ott pedig egy álomszerű, magyar futballtársadalmat valódi egységbe rázó menetelésig vezette fiainkat. Ahányszor csak felidézzük a hat évvel ezelőtti kontinenstorna számunkra legkedvesebb élményeit, ikonikussá váló képkockák elevenednek meg előttünk: nagyképű sógorokról, betuszkolt, bepöckölt vagy épp megpattanó labdákról, magyar szurkolóktól hangos franciaországi főutcákról.
Ha varázslat nem is történt, de ott és akkor valami visszavonhatatlanul elkezdődött, hogy aztán bő egy esztendővel később ismét bosszús legyintéssel intézzük el válogatottunkat, s vele együtt az egész honi labdarúgást. George Leekens máig érthetetlen kinevezése és ténykedése után a kispesti „csodatevő”, Marco Rossi állította újra irányba a társaságot, s a Dárdai-féle alapokra építkezve, annak erényeit megtartva segítette a következő lépcsőkre. A (részben) hazai rendezésű Európa-bajnokságon már nem csak küzdött, hanem futballozott is a csapat, nem beszélve arról, hogy a 2018-ban elrajtoló Nemzetek Ligája harmadik számú, C-jelű divíziójából a legmagasabb osztályáig verekedte fel magát. Mindeközben Wales, Horvátország, Törökország, Izland és Szerbia után valóságos futballhatalmak is fejet hajtottak fiaink előtt – a fejlődés pedig töretlen maradt, albániai szégyenfolt ide vagy oda.
A meccseket utoljára talán az Aranycsapat idejében tapasztalt, már-már hisztérikus érdeklődés övezi - reményeink szerint ehhez egy szép napon az MLSZ jegyértékesítési rendszere is képes lesz felnőni. A megbízható sportteljesítmény egészséges önbizalommal, jó adag vagánysággal és olyasfajta kiállással társul, amely ma már Európa legjobbjait is teljes erőbedobásra készteti. Fiola Attila elnyűhetetlen, Szalai Attila, Schafer András és Sallai Roland immáron vezérek, Szoboszlai Dominik a technikájával, Szalai Ádám a rutinjával tesz rengeteget a közösbe. Az ifjoncok pedig nem ijednek meg a címeres mez súlyától, és attól a 30-40 éve hiába vágyott helyzettől sem, amely lassacskán mindennapos: Magyarország labdarúgó-válogatottja a legjobbakkal szemben is versenyképes, s immár a győzelemnek nem csak reményével, hanem a reálisan mérhető esélyével tud harcba szállni. Bárhol, bármikor, bárki ellen.
Az angolok és a németek után az olaszok ugyan nem kaptak kijózanító leckét, s a Nemzetek Ligája aktuális kiírásának sorsdöntő, utolsó fordulójában becsúszott pár bosszantó hiba is, ennek ellenére keseregni és bosszankodni felesleges. Sőt, egyenesen tilos. Miképp tilos (lenne) az is, hogy aktuálpolitikai nézőpontok okán bárki elhidegüljön a magyar ember tehetségét, erejét, mindenkori karizmáját példásan és rendszeresen megmutató labdarúgó-válogatottól. Őket szeretni, támogatni, értük rajongani legyen inkább egy közös ügy, amely napjaink megszámlálhatatlanul sok törésvonalát legalább kilencven percekre megsemmisíti, s a gátakat elmosva újra egyesíti ezt az átütő sportsikerekre mindenkor éhes nemzetet. Ebben rejlik a magyar futball ereje.
Tóth Sándor
Új hozzászólás