Anyai és atyai nagyszüleim a szebb magyar jövőért áldozták életüket a második nagy világégés közepette. Elvitték őket abban a reményben, hogy minden megváltozik majd körülöttük. A végeredmény, a szomorú statisztika, a hatmillió áldozat sorsa ismert, és ez nem kamu, még csak nem is „holokamu”. Egyedül a ma is élő, 92 éves nagybátyám úszta meg az egészet, ő is úgy, hogy megszökött.
Ebből fakadóan talán nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy ma is aktív, működő parlamenti párt szlogenjét nem tudom magamévá tenni.
Nem úgy a Debreceni Zsidó Hitközség elnöksége. A felújítások közepette, a Kápolnási utcai zsinagóga falán lévő első világháborús emléktáblát még tavaly nyáron a „hozzáértő” építész kezek összetörték. Fehér márvány volt, rajta kopottas aranyló betűkkel azon zsidó katonák névsora, akik 1914 és 1918 között „derbreceni színekben” elestek Isonzó környékén. Ezt a mementóként szolgáló tömböt állíttatta most helyre a vezetés, fekete gránitból. Becsülendő teljesítmény, pénzt, erőt, energiát, közbeszerzést sem kímélve újra ott a falon a névsor. És most engedtessék meg, hogy az utolsó sorát szó szerint idézzem: „Emlékezzünk! Hősi halottaink vérük hullásával váltották meg a szebb magyar jövőt”.
Azon kívül, hogy magyartalan - tudom, az első világháborús centenáriumi emlékbizottság támogatásával jött létre ez a nagyszerű szülemény -, még irritálja is a zsidókat. Merthogy a szebb magyar jövő egy ma szélső jobboldalinak kikiáltott párt szlogenje. Egyik - magát megnevezni nem kívánó - képviselőjük örömét fejezte ki, amikor a minap felfedezte a falon. Elmondta, nagy büszkeséggel tölti el őt és párttársait, hogy a debreceni hitközség vezetése felhasználja a jelmondataik közül a legfontosabbat. Hamarosan felkeresik az elnököt - közölte -, és javasolják majd neki és vezető társainak, hogy írásban is rögzítsék a jövőbeni esetleges együttműködésüket.
És itt vagyok én összezavarodva. Hogy is van ez? Mikor lesz nekem szebb jövőm? Illetve én már elvagyok valahogy, de az unokáim ebből értenek majd valamit? Fogalmam sincs.
Most minden esetre varratok magamnak néhány tiltott jelképet. Egy sárga csillagot, egy Árpádsávos zászlót, meg egy vörös csillagot. Aztán este elmegyek a zsinagógába, mécsest gyújtok a tábla előtt, elmondom a kaddist, a gyászimát.
A szebb magyar jövő reményében.
W. Gy.
Új hozzászólás