A kapun belépve tábla figyelmeztet: engedély nélkül etetni tilos! Ketrecek, kisebb-nagyobb épületek sorakoznak egymás mellett. Az egész, hatalmas kert „előszobájában pedig egy vörösesszürke, szelíd cica fogad. A háttérben, szinte minden távolságból kutyák adnak elképesztő kánonkoncertet.
Az Együtt az Állatokért Állatvédő Közhasznú Egyesület 2004-ben jött létre. Telephelyük jelenleg a város határában fekszik. Nyitott kapu fogad, amikor megérkezem a bejárathoz, a kutyák hangerején pedig érezhető, tudják, hogy ismeretlen látogató közeleg. Amerre nézek a méretes kertben, minden négyzetméter egyfajta raktárként szolgál. Hol állateledelek tornyosulnak, hol pórázok lógnak rendezett sorban.
Az első lakó, akivel találkozom, nem is igazán lakó. Inkább amolyan őrszem. Ő Édi, a vörösesszürke macska, aki már a legelső találkozásunkkor szimpátiát éreztet, hiszen odasétál hozzám, majd várja a simogatást. Közben megérkezik bájos kísérőm, Petra is, aki jelenleg önkéntesként vállal szerepet a csapat életében. Hamar el is indulunk, de rögtön megállunk az első sor kennelnél. Petra a kennelek rejtelmébe vezet be, s míg beszél, megnézzük a kutyák számára betonházból átalakított, lakhely melletti, kifejezetten erre a célra felhúzott épületsort. Valamennyi ketrecben lelkes kutyusok csaholnak, farokcsóválva ugatnak, hiszen, ha idegen érkezik, remélik, hátha épp a leendő gazdi sétál előttük. A csaknem hatvan – „teltházas” – kennelben egyébként jelenleg többnyire keverék kutyák élnek, azonban a gondozók figyelnek arra, hogy a hatalmi harc miatt elkerüljék, hogy azonos nemű kutyák kerüljenek egymás mellé.
Petra egészen különleges néven szólítja némelyik lakót. Az Imbi, Rizikó nevekre már fel is kaptam a fejem. Kiderül, a névválasztás tematikusan történik. Az adott időszak meghatározott témája szerint „keresztelik” el a friss jövevényeket. Egyébként már költözésen is túl van a szervezet. Kisebb múltidézésbe kezdünk. Hogyan érzed, a kezdetekhez képest mennyire változott társadalmilag az állatvédelem ügye, javult-e a helyzet? – kérdezem Petrát a kutyakoncert közepette.
- A költözés 2013-14-ben történt – kezdi a visszaemlékezést kísérőm. - Az európai normáknak megfelelő körülményeket teremtettünk. Jelentősen megnőtt a hétvégi sétáltatók száma is. Szerintem egyértelműen javul a helyzet, viszont általánosságban még mindig nem lehetünk elégedettek a helyzettel. A mai napig folyamatosan küzdenünk kell az állatkínzás ellen. Érdekesség, hogy ha a városban sétálok, szinte mindig találkozom menhelyes kutyával, aki nekem már ismerős.
Ahogy sétálunk, feltűnik, hogy az egyik sor ketrecet különböző molinók fedik. Nem kell kérdezni, kapom a magyarázatot, a hideg és a szél ellen védi a kutyákat a borítás. Megtudom, csupán a lakók kis részének van örökbefogadó-jelöltje, a többiek még keresik az „igazit”. Ami ezt a témát illeti, rendeleti-törvényi szinten is szigorodott nemrég az örökbefogadási szabályrendszer.
- Szerintem egy igazán komoly, elkötelezett gazdinak ennek ellenére sem esik nehezére várni, megtenni a kötelező köröket. Nálunk űrlapot kell kitölteni, a kutyatartásra feltett kérdésekre válaszolni, majd látogatnia a kiválasztott kutyát, ismerkedni vele. Végül pedig mi nézzük meg, hol fog lakni a kutyus. Rengeteg múlik a személyes találkozókon. Ha őszintén gondoskodó gazdi szeretne lenni, ez bőven teljesíthető – magyarázza Petra.
Szinte észre sem veszem, de közeledünk a kiindulási ponthoz. A hatalmas telep egészen kicsivé vált, ahogy a ketrecek, kutyák és e különleges hivatás mezején barangolunk. A bejárat felé vezető úton megállunk egy kennelnél, amelyből Labrador-szerű, mellette pedig németjuhász-szerű keverék kutyus néz vissza ránk, majd szalad a ketrechez, örül az érkezésünknek. Egyértelmű, hogy Petrát ismerik, szeretik, hiszen az orrukat rögtön nyomják kezéhez, várva az érintést. Míg a kutyusok a simogatást élvezik, önkéntes gondozójuk az Együtt az Állatokért városi részvételéről, jótékonysági akcióiról mesél:
- A jótékonysági szerveződések megkereséses alapon történnek. Ha megkeres bennünket egy szervezet, mi minden ilyen együttműködésnek örülünk. Ha lebonyolítható, minden további nélkül próbáljuk azonnal megvalósítani. Igyekszünk minden lehetséges felületen elérni az embereket, és hirdetni a felelősségteljes állattartás fontosságát.
Mire befejezi gondolatát, már újból ott járunk, ahonnan elindultunk egy szűk órával ezelőtt. Az állatok e menhelyen azonban korántsem ennyien laknak, hiszen a kutyaház itt szó szerint kutyaházként értendő. Az épületekben, irodaként is elképzelhető házakban ugyancsak a gazdira várakozók élnek. Betérünk egy duplaajtós építménybe, lábzsákot húzunk, a „biztonsági zónán” átérve pedig nyávogó, boldog, doromboló kis társak állnak előttem. Ez ugyanis a macskaház.
Itt lakik velük a fehér lepedővel letakart fotelt mintegy jogos trónként használó Masni is, aki nem macska, hanem kutya. Láthatóan azonban egy cseppet sem zavartatja magát a számára talán kissé tájidegen környezet miatt. A sors mégsem mindig olyan kegyes, amilyennek tűnik az aranyéletű kiskedvencek lakóhelyén. Masni balesetesként került a menhelyre. Mellette épp egy cica sétál, akire szintén feketeszőrű társa valamiért fúj egy kisebbet. Felém fordul a sértett fél, egymás szemébe nézünk. A bal szeme sérült. Ennek kapcsán érdeklődöm Petrától: hogyan érintik meg az olvasókat a Facebookon gyakran megosztott hírek, amelyek balesetet szenvedett, újonnan érkezett állatokról szólnak?
- Ez a fajtától is függ – kezdi érdekes beszámolóját. - A fajtiszta kutyusokra például azonnal sokkal többen jelentkeznek egyszerre. A Facebook-táborunk is folyamatosan nő, egyre több felől hallom, hogy értesültek a híreinkről. A tendencia viszont tényleg a kutyától, macskától függ. Egy balesetes állat nyilván jobban megérint mindenkit.
Még mindig ez a beszélgetés témája, mialatt már épp a macskaházból tartunk kifelé. Azaz tartanánk, ha az ajtókilincset hatalmas ugrásokkal elérni próbáló fekete macsek nem állná utunkat. Nekik ugyanis tilos a kijárás. Némi taktikai megbeszélés után azért persze sikerül kijutni a cicabarlangból, de Petra máris újabb meglepetéssel áll előttem. Cipó fekszik a karján, a barna, életerős, örökmozgó barna kölyökkutyus. Sikerül róla egy egészen művészinek tűnő sztárfotót kattintanom. Nem lehet ellenállni a csöppségnek, aki látszólag szeret enni, hiszen kölyöktermete ellenére bőven vetekszik egy cipó mérlegtömegével. Kísérőm szabadjára engedi a kertben Cipót, a ház mögül pedig előszalad a medencecsonttöréssel érkezett Palacsinta. Különösen szimpatikus kutyus. Néha összecsuklik a két hátsó lába. Ennek ellenére szalad, örül, szaglássza lábamat, barátkozik. Sötétbarna szőrét megdörzsöli a fűben, majd Cipóval együtt lehemperedik, és csak nézik egymást, majd néha felénk fordulnak, amikor nevükön szólítjuk őket. Épp azokban a pillanatokban járunk, amikor a legidősebb lakók sétája következik. A fák lombjától árnyékolt, hátsó épületből Petra gondozótársa sétál ki, az önkéntes lány pedig azonnal segítségére siet. Két veterán házigazda szalad a póráz végén. Egyikük puli, társa pedig hosszabbszőrű, tejeskávé színű keverék. Ők ketten a legidősebbek közül valók, már 14 esztendősek is elmúltak, akárcsak az őket követő tacskókeverék, aki már nem szalad. Csupán áll, komótosan odébbáll a pázsiton. Valóban, mint egy büszke, idős úr, akinek élete tele volt élménnyel és izgalommal. Az izgalom azonban olykor félelemmel is társul. Kutyás-macskás körökben évente visszatérő probléma, megoldandó kérdés a tűzijátékkal, fesztivállal „fűszerezett” időszak.
- Ez az örökbefogadásnál is külön kérdéskör: van-e hova elzárni vihar vagy tűzijáték esetén? A szilveszter jelentősen megnehezíti a munkánkat, ilyenkor kiemelt ügyeletet is tartunk. Alapvetően ez a legvészesebb időszak. Jelenleg is van olyan kutyánk, aki szilveszter miatt került ide, és azóta is itt lakik – zárja a gyakran emlegetett témát Petra.
Elköszönünk. A lakók ugatássorozattal búcsúztatnak, amelybe olykor egy-egy nyávogás is belehallatszik. Tekintetük egyben fájdalmas és reményteli, érzéseik szinte látszanak. Tudom, ez nem olyan búcsú, ami végleges. Ott él a szemükben a remény, hogy leendő gazdájuk hamarosan megérkezik, és a városban, amikor együtt sétálnak, talán majd én is találkozom velük ismét. A kapun kikísér Petra, a földúton még beszélünk néhány szót. A lényeg azonban nem hangzik már el, de mindketten pontosan tudjuk, miről is szól az egész helyzet: szeretetre vágyó társaink, a kutyák, a macskák ennél sokkal, de sokkal szebb sorsra érdemesek.
Barna Marci
Új hozzászólás