Az, hogy az ember szülei milyen hivatást gyakorolnak, meghatározza az egyén életét. Lelkész szülők gyermekeként az élete részévé vált az esti imádság, gyakran Biblia-felolvasást tartottak családi körben, de soha nem volt kötelező a vallás gyakorlása. Édesapja, aki 42 évig lelkészi főjegyző volt, arra tanította fiát, hogy el tudja dönteni, számára mi a jó.
- Milyen a kapcsolata az édesapjával?
- Minden problémánkat meg tudjuk beszélni, barátság alakult ki köztünk az idők folyamán. Természetesen gyermekként én is kikaptam, ha rossz voltam. Jártunk templomba vasárnaponként, mindig szerettem hallgatni édesapámat. Nem csak azért ültem be a templomba, hogy megmutassam, én is ott vagyok, hanem megfogott az adott heti ige, amiről beszélt. Később, hat-hét évesen, az istentisztelet után mentünk a kézilabda meccsekre, így született meg a sport iránti szeretet.
- Hogyan látja magát gyermekként?
- Csintalan gyerek voltam. Nem voltam jó tanuló, de emiatt sohasem kaptam ki. Inkább elbeszélgettek velem a szüleim, hogy gondolkozzak el a tetteim súlyán. Egyáltalán nem kényszerítettek például az egyetemre sem. Elmondhattam az érveimet, hogy nem szeretnék öt évig egy felsőoktatási intézményben tanulni, hiszen már tizennégy éves koromtól elő volt készítve a pályám. Sokat dolgoztam az iskola mellett, autodidakta módon elkezdtem a fényképezést, mindemellett a mentoraim támogattak. Így érettségi után rögtön munkát kaptam.
- Korábbi interjúkban felmerült például Czeglédi Zsolt, Nagy Gábor, Iklódy János neve, mint tanítói, támogatói. Ők példaképek is egyben?
- Igen, de nem csak ők. A Reuterstől T. Balogh Lászlótól is rengeteget tanultam. Ők azok az emberek, akiktől iránymutatást kaptam. Ebben a szakmában kevés olyan ember van, aki irigység nélkül őszintén elmondja a véleményét. Amikor például a Hajdú-bihari Naplóhoz kerültem, Iklódy János több ízben visszaküldött, ha rossz képet készítettem. Ezt egyáltalán nem bántam. Az őszinteségük mindig előre vitt.
- A neveltetése és a vallás milyen hatással van a munkájára?
- Az emberekhez való hozzáállásomra hatott leginkább. A segítőkészség, empátia abból fakad, hogy gyermekként többször mentem édesapámmal a gyülekezeti tagokat meglátogatni, mert már nem tudták látogatni az istentiszteletet valamilyen oknál fogva. Sok mindent szívtam így magamba. Megtanultam azt is, hogyan álljak ki az igazamért, azonban belátom, ha hibázok. Kisebb koromban majdnem kicsaptak az iskolából, mert megvédtem a húgomat. Három lánytestvérem van, ebből kettő kisebb, mint én, így ha őket bántották, akkor a védelmükre keltem.
- Mikor vett először fényképezőgépet a kezébe?
- Hét éves voltam, amikor édesapám gépét a kezembe vettem és film nélkül nyomogattam. Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz a hivatásom. Tizennégy évesen Komáromi Gábor, a Loki szurkolók vezéregyénisége küldött először be a pályára, hogy fotózzak. Egy kicsit értettem is hozzá, illetve volt egy kezdetleges technikám. Ebben az időszakban indult a DVSC hivatalos honlapja, így a képeket én készítettem, főleg, hogy idegenbe is mentem a csapattal, mint szurkoló. Tíz éven alatt bejártuk Európát. A mai napig ugyanúgy készítek képeket a DVSC-nek.
- Mikor vált hivatásává a fotózás?
2004-ben sajtófotón már szerepeltem, a képeimet díjazták, középiskolai versenyt nyertem. Iskolai éveim alatt a fényképezésből már bevételem származott. Megtörtént az is, hogy a képeimmel feldíszítettek egy egész buszt.
- A munkáját hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletével, hiszen rengeteget utazik?
- Szerencsére a párom ugyanezt a szakmát űzi. Az olimpiára is együtt mentünk. A pandémia miatt igaz, nem egy szálláson voltunk, de együtt utaztunk.
- A sport mellett a Hortobágy az a téma, amely markánsan megjelenik a munkásságában. Két éve Hortobágy fotósává választották. Mikor ment el először Hortobágyra? Mi ragadta meg leginkább?
- Kiskoromban sokat jártunk ki lovagolni Mátára. Emlékszem, amikor már a napilapnál dolgoztam, éreztem, hogy kezdek becsavarodni. Egy munka miatt kikerültem Hortobágyra, és onnantól kezdve hetente mentem. Megfogott az a miliő. Saját anyagot szerettem volna készíteni, kordokumentumokat, hiszen fotóriporterként ez feladatom is. Ha 2100-ban visszanézik a fotóimat, amikor már lehet, hogy nem lesz pásztorság, akkor lássák a képeimen keresztül, hogy régen milyen volt az élet. Nem feltétlen „szép” képeket szeretek készíteni, mint például egy naplemente, inkább csodálatos pillanatokat, érzéseket örökítek meg. Ilyen többek között a ménes kihajtása, amikor a lovak elindulnak. Az idén olyan téli felvételeket tudtam rögzíteni, melyekre tíz éve nem volt lehetőségem. Ki tudtam menni a legelőre a lovakkal úgy, hogy volt hó. Ezek rendkívüli pillanatok. Az ott élő emberek is érdekelnek, módfelett bölcsek és szívom magamba a tudást, amit tőlük kapok. Néha a kamerám nélkül megyek, és csak beszélgetek az ott élőkkel. Sok ember nem érti, mi a szép abban a nagy síkságban, pedig gyönyörű. Amikor kint vagyok a rekkenő hőségben és figyelem a délibábot, vagy kint alszom a szabad ég alatt és csak bambulok, csodálatos a horizonttól-horizontig csillagos égbolt látványa. A Balaton-felvidéken nagyszüleimnek van háza, és gyerekként sokat voltam ott. Azt a vidéket szeretem még nagyon.
- Hogyan szokott kikapcsolódni?
- Egyáltalán nem megterhelő a munkám, így nem érzem, hogy kikapcsolódásra lenne szükségem. Persze néha előfordul, hogy elfáradok, hiszen engem is megérint a csapatok sikere vagy kudarca, de akkor a kutyáimmal töltöm az időmet.
- Hogy érzi ma magát?
- Mindenem megvan, amire szükségem van. Nincs olyan, ami távoli célként lebeg előttem, amit szeretnék elérni. Elégedett vagyok. Magyarország rendezi ismét a vizes világbajnokságot, ez boldoggá tesz, hiszen egy hazai rendezésű versenyen lehetek hivatalos fotós.
Csirmaz Éva
Új hozzászólás