1974-ben elindultam a televízió Riporter Kerestetik című vetélkedőjén. Kilencszáznyolcvanan ültünk az akkori Ganz-Mávag Művelődési Központ termeiben, és írtuk meg az első tesztet, amely hivatott volt arra, hogy kiszórják a nagyobb többséget. Maradtunk százhuszan, és két hét múlva megkezdődtek a selejtezők, nagyobb csoportokban.
Különböző feladatokat kellett megoldanunk, elmondhatatlanul élveztem az egészet. Fizettek mindent, szállást, kaját a Volga szállóban, és még a szakmát is tanulhattam.
Abban az időben Hajdúszoboszlón éltem, ott dolgoztam, egy vegytisztító szalonnak voltam a főnöke. A helyi lapnak Szöllősi Tíbor volt a főszerkesztője, ő protezsált, segített, a vetélkedőre is elkísért, jött velem Pestre.
Természetesen itt is balhéba keveredtem.
Történt ugyanis, hogy kaptunk egy feladatot, miszerint egy percben mutatkozzunk be. Éppen ott forgatott a Magyar Televízió Híradójának stábja is. Én a hatvan másodpercben elmondtam a nacionálémat, a végét pedig így fejeztem be:
- Jelenleg Hajdúszoboszlón dolgozom egy vegytisztító szalon vezetőjeként. Mivel egyetlen ilyen szolgáltató a környéken, így én vagyok az, aki tisztában van egy város szennyesével.
Na, most tudni illik, hogy akkoriban Szoboszlón forrongtak az indulatok, néhány építkezés szabálytalansága miatt. Bemutatkozásomat felvette a televízió, és még aznap este a Híradóban vezető anyagként le is adták.
Másnap, már nyitáskor ott toporgott a puceráj bejáratánál Szűcs Gábor elvtárs, a városi pártbizottság első titkára, aki rögvest nekem szegezte a kérdést:
- Édes fiam, tegnap este a Híradóban konkrétan mire gondoltál?
- A szaros gatyákra Gabi bácsi - válaszoltam lakonikus rövidséggel, majd elindultam a büfébe kávét inni.
- Ennek még lesz következménye - szólt utánam, de megbékélt. Barátok lettünk, sőt a marxista egyetem filozófia szakán nála szigorlatoztam.
Apropó marxista. Mondhat nekem bárki bármit, nem volt rossz. Igaz, jó sem, de telt vele az idő. Szerettem, főleg az előbb említett filozófiát. Meg is maradt bennem jó néhány akkori definíció, meghatározás, amelyeket a mai napig használok politikusok között - mindegy melyik oldalról van szó -, rámnéznek és nagyon okosnak tartanak.
Például megtanultam anno, hogy Lenin szerint a „munka tudatos, célszerű, emberi tevékenység”. Vagy Dimitrov - ma Miklós utcának hívják - azt mondta a Komintern VII. kongresszusán, hogy „a fasizmus a finánctőke legagresszívabb, legsovinisztább, legreakciósabb elemeinek nyílt, terrorisztikus diktatúrája. A finánctőke pedig az ipari és a banktőke együttese”. Szóval, különböző nagy emberekkel való beszélgetéseken mindig odáig csűröm-csavarom a szót, hogy ezt a két veretes megfogalmazást elmondhassam. Mindegy, miről folyik a diskurzus, időjárásról, a szürkemarhák génprogramjáról, vagy a nadragulya elleni védekezésről, én megtalálom a megfelelő pillanatot, és jövök. Rámnéznek, bólogatnak, van, aki a kezemet szorongatja, egyszer még a doktori disszertációmat is - ami nincs - le akarták másolni. Hát, ennyit a politikai elitünkről, tisztelet a kivételnek.
De térjünk vissza a Riporter kerestetikhez! Két hónap után eljutottunk a legjobb 24-ig, akik már a televízió nyilvánossága előtt küzdhettek. Én úgy mentem haza Szoboszlóra - mert akkor ott laktam -, hogy már biztos van valamilyen állásom Pesten, szagolja más a triklóretilént a pucerájban.
Akkor kötöttem nagy barátságot Déri Jancsival, sajnos korán elhunyt. Teltek a napok, majd a Rádió és Televízió Újságban megjelent a továbbjutottak névsora. Az enyém kivételével. Azonnal telefonáltam, mi a helyzet? Közölték, bocs, elszámolták magukat, két ponttal megelőzött Hortobágyi Éva, ő jutott a huszonnégybe. Még hozzátették, hogy nem azért, mert együtt él az akkori Ablak című közéleti műsor felelős szerkesztőjével.
Személyesen is hallani akartam a verdiktet, felmentem a szerkesztőhöz, aki a következőket mondta:
- Ne haragudj, de ilyen névvel, hogy Weisz, nem lehetsz televíziós.
Tudják, őt hogyan hívták? Pomezsanszki György.
Nagyon ideges voltam, de a hatalom már abban az időben is hatalom volt. Eltelt másfél év, amikor csöngettek a lakásunk ajtaján. Ott állt két úr: Kökényessi Ferenc és Végh Zoltán. Előbbi a Riporter kerestetik rendezője, a másik pedig a szerkesztője volt.
- Beszélhetnénk? - kérdezték szinte egyszerre.
Bólintottam. Néhány sör mellett elmondták, furdalja őket a lelkiismeret, mert tudják, hogy nekem a legjobb négy között kellett volna lennem a riporterek között. Elmondták, kik fúrtak meg. Köztük az echte magyar névvel rendelkező Pomezsanszki. Ezért úgy döntöttek, hogy a hamarosan induló Forgószín című élő televíziós showban kapok kétszer 12 percet. Elfogadtam. Betartották a szavukat, óriási siker volt, megéltem belőle öt évig.
És aztán később tényleg televíziózhattam.
Weisz György
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő harmadik könyvéből.)
Új hozzászólás