A Debrecenből indult, ifjú párbajtőrvívó Fekete Laura a világ számos pontján megmutatta már sportolói tehetségét. A bájos, húszesztendős lány azonban nem csupán a páston jeleskedik. Jelenleg New Yorkban él, és a tanulást különösen fontosnak tartja.
Laura példaértékű személyiség, hiszen terveit sosem hagyja veszni, apránként felépíti és teljesíti azokat. A debreceni Fazekas gimnázium tanulója volt, sportolóként világversenyeket, kontinensvidalokat is megjárt. Magyar Kupa és magyar bajnoki címekkel, érmekkel is büszkélkedhet. Március 28-án pedig amerikai egyetemi bajnoki címet nyert a Long Island University színeiben. A Messengeren folytatott beszélgetésünk különleges volt, hiszen az ifjú bajnoknő édesanyja, Judit is megosztotta érdekes gondolatait. A szót azért persze Laura kapta meg elsőként. Természetesen, fiatal kora okán tegeződtünk.
- A karriered első, debreceni állomása során milyen hosszútávú célt tűztél ki?
- Mindig hosszútávú célnak tartottam a vívást. Alapvetően nagyobb, konkrét célt nem tűztem ki. Úgy gondoltam, hogy amit csak lehet, azt szeretném kihozni belőle.
Laura édesanyja, lányához hasonlóan, elsődlegesen magát a sportág szenvedélyét tartotta kiemelkedően fontosnak: - Mi sem tudtunk megfogalmazni hosszútávú célokat. Sok mindentől függ, meddig lehet eljutni, nem szerettünk volna csalódást, ha esetleg valami nem úgy jön össze, ahogy azt megterveztük – fogalmaz Judit.
A következő kérdés ismét Lauráé.
- Ilyen fiatalon elképesztő sikert értél el. Milyennek képzeled el most a hosszabb távú jövőt?
- Ami azt illeti, ilyen téren ez a siker sem változtatta meg a gondolkodásom. Amennyit csak el tudok érni, azért küzdök, azért dolgozom. A sikerhez persze elengedhetetlen a motiváció és, bár már a részvétel is rangot ad, mégis a győzelem adja a verseny tökéletes ízét. Amikor elmentem a versenyre, már akkor mondták, hogy mindenki nagyon büszke rám és önmagában hatalmas sikert értem el. Én persze önmagában a vívást akkor élvezem igazán, ha nyerek. Persze, voltak bőven nehézségek, de összességében nagyon élveztem, még annak ellenére is, hogy nem gondoltam arra, hogy győzhetek. Nem igazán jellemző a vívásomra az ilyesmi, de ezúttal sokkal türelmesebb is voltam, mint lenni szoktam – emlékezik vissza a győztes csatákra mosolyogva.
- Az első sikereket a debreceni, ma Békessy Béla Vívó Klub néven működő egyesületnél érted el, majd az elmúlt éveket a Budapesti Honvéd kötelékében töltötted. Hogyan vezetett az utad Magyarországról az Egyesült Államok csúcsáig?
- Ez úgy kezdődött, hogy elsőéves egyetemista voltam az ELTE-n. Éreztem magamon, hogy ki szeretnék próbálni valami újat, valami még jobbat. A korlátozások kezdetén elgondolkoztam, vajon milyen esélyeim lennének a tengeren túl. Sok edzővel beszéltem, kaptam ajánlatokat, és a Long Island Universityre felkínáltak egy remek ösztöndíjat, és számomra már tovább nem is volt kérdés.
- Debrecenben a Fazekas gimnáziumba jártál spanyol kéttannyelvű tagozatra. Hogyan fér el számodra egymás mellett a sport és a tanulás, illetve a vívás mellet a tanulmányok után milyen „civil” pályát tervezel?
- A spanyol kéttannyelvűt magántanulóként elég nehéz volt végezni, ezért váltottam is. A tanulmányaim azonban nagyon fontosak, hiszen tudom, a vívásból nem lehet örökké megélni. Konkrét, biztos tervem azonban egyelőre még nincsen, úgy gondolom, hogy majd ahogy az élet hozza, ami megtetszik, azt próbálom ki.
- Hogyan emlékszel vissza, a családban milyen fogadtatása volt, amikor elkezdted profi szinten űzni a párbajtőrvívást?
- Mindig nagyon támogattak. Sokszor talán a család még csalódottabb is volt, amikor nem nyertem, de rengeteg motivációt kaptam tőlük.
A kérdés ugyanaz Judit számára, ő azonban már olyan mozzanatokkal is nosztalgiázik, amelyek még Laurát is meglepik: - A történet legelején édesanyám egy látott riport kapcsán vetette fel az ötletet, hogy Laura vívhatna – kezdi történetét, mosolyogva Laura meglepődésén. - Majd elkezdtem nézegetni a lehetőségeket. Akkoriban még – számunkra – kissé lehetetlen időben és helyen edzettek, így az ötlet rövid időre feledésbe merült. Aztán, amikor iskolai szinten elkezdték népszerűsíteni a sportágat, addigra sok tekintetben változott az egyesület. És mi is úgy gondoltuk már, hogy Laurának ezt kell sportolnia. Az edzője, Kőrösi László hamar ki is emelte, felfedezte a tehetségét.
- Időben ugorjunk egy kicsit, és térjünk a kezdetektől a legfrissebb, ezidáig legnagyobb élményre! A kérdés pedig, hogy itthon miként fogadták Laura győzelmét?
- Sírtunk. Nem akartam elhinni. Ennek viszont van egy előzménye. Az első nap után Laura úgy gondolta, nem jut el a legjobb négy közé…aztán bejutott. Az elődöntőt és a döntőt a közvetítési nehézségek miatt viszont már nem tudtuk nézni. Egy barátunk kommentárának köszönhetően tudtam, mi történik. Gyakorlatilag a Messengerről értesültem, hogy Laura győzött – meséli a büszke édesanya.
- Laura, a páston kívül hogyan töltöd – békeidőben – a szabadidőd, a közösségi életet?
- Nagyon jó kérdés, mert nem nagyon szerettem elmászkálni otthonról. Itt, New Yorkban persze a járványhelyzet után szeretnék szétnézni. A vállalkozásfejlesztési tanulmányok mellett viszont sokat gitározgattam, énekeltem, dalokat írogattam, úgyhogy zenét is tanulok, utólag ezt is jó döntésnek tartom.
- És a járványhelyzetben milyen nehézségek adódtak akár edzés, akár szabadidő, akár az utazás terén?
- Kényelmetlen a maszk. Nagyjából ennyit tudnék hirtelen mondani erről. Komolyra fordítva, az utazások jelentősen nehezedtek. Szeptember elején például úgy tudtam volna Amerikába repülni, hogy Amszterdamba érkezem, ott alszom, majd 18 órával később továbbindulok. Ilyesmit nem szerettem volna azért bevállalni. A maszk a sisak alatt tényleg kényelmetlen, de itt alapvetően mindenki szépen betartja az előírásokat.
- Mire emlékszel vissza legszívesebben Debreceni éveidből?
- Nagyon szerettem a Fazekast. Különösen az osztályt, és volt persze olyan tantárgy, ami nem igazán volt kedvencem, de összességében nagyon szerettem az egész közeget.
A tökéletes zárszót végül Judit, Laura édesanyja adja meg, azon elmélkedve, mit is tart lánya legnagyobb erősségének: - Mindig tudtam és éreztem, hogy valami rendkívüli van Laurában. Próbáltam megfejteni, hogy ezt az elfogult anya mondatja velem, vagy elfogulatlanul érzem. Fontos, hogy igyekszem mindig a realitás talaján maradni. És pont a lányom amerikai ösztöndíjával kapcsolatban jöttem rá, hogy ő egy olyan lány, aki biztos, hogy teljesíti, amit maga elé kitűzött. Gyakorlatilag csak néztem, ahogy mindent elintézett magának. Addig építi fel aprólékosan a tervet, amíg eredményesen be nem fejezi. Ha élhetek ilyen kifejezéssel – ez a mentalitás egészen elképesztő volt számomra.
Barna Marci
Új hozzászólás