Húsz egynéhány évvel ezelőtt nem volt olyan jól irányítható és jól irányított a paprikatermesztés, mint mostanában. A gazdák palántáztak, elültették a kis zöld száracskákat, és vártak a gazdag termésre.
Aztán piacra dobták a termést ládaszámra, fajtától, mérettől, minőségtől függetlenül. A paprika az paprika. A sárga az sárga, a zöld az zöld, a piros az piros - nagyjából ez volt a válogatás szempontja.
A magyar ember piacra jár. Hetente legalább egyszer, de van olyan, aki naponta. Élvezet a válogatás, az alkudozás, hasznos időtöltés a friss és jó zöldség, gyümölcs beszerzése. Magam is rendszeres piacra járó vagyok, fiatal házas korom óta.
Akkoriban még nem minden ételben szerettem a csípős paprikát, a lecsót például csak édes paprikával tudtam elképzelni, ellenben a zúzapörkölt csak erős, azaz csípős paprikával az igazi – legalábbis számomra.
Nos, nem egyszer fordult elő, hogy megálltam egy nagy paprika halom előtt, és némán válogattam, szagolgattam a portékát. Mennyire sima a bőre, mennyire puha a húsa, vannak-e rajta barnás foltok. Ha minden rendben volt, megkérdeztem az eladót, édes a paprika?
- Hogyne, mint a méz! – jött a válasz.
- Az baj – feleltem -, mert nekem csípős kellene.
Kezdetben az árusok belesültek ebbe a tesztelésbe, de aztán hamar kiokosodtak. A paprikacsomót nem látványosan, de egy kissé kettéosztották. És ha érdeklődött a vevő, hogy csípős-e vagy édes, csak jobbra vagy balra mutattak: itt az édes, ez pedig a csípős. Így aztán nem fordulhatott elő az, ami velem, hogy negyed óra múlva visszamentem ugyanahhoz az eladóhoz, és azt a paprikát, amit pár perce édesként ajánlott, azt másodjára csípősként szedte volna a kosaramba.
Persze, ilyen csibészségek azóta nem nagyon fordulnak elő, de csak azért, mert sokféle paprika kapható, kedvünkre válogathatunk csípős és édes, piros, sárga és zöld termékek között.
Barna Attila
Új hozzászólás