A DEAC-Tungsram kosarasai számára véget ért hazai pályán az idei szezon. Hogy örülünk-e? Dehogy. Ennek a teljesítménynek még akkor se lehetne örülni és tapsolni, ha soha többet nem indulna újra a bajnokság, és most láttuk volna utoljára szeretett csapatunkat. Mégis ott motoszkál a gondolat, hogy ez csak egy szezon volt, ősszel pedig egészen más struktúrával, felállással vághatunk neki a következő idénynek.
A középszakaszban gyakorlatilag érdemben egyetlen egy pontot sem gyűjtöttek Polyák Lászlóék, valamennyi meccsüket elveszítették, ami azért egyedülálló teljesítmény. Jelzőt nyilván nem használnék, mert inkorrekt volna, pláne úgy, hogy egyéb halaszthatatlan teendők miatt a két utolsó hazai mérkőzésen részt sem tudtam venni. Viszont akkor most felteszem a kérdést. Valaki tudna győzelmet aratni egy igencsak erőteljes és szervezett játékot játszó kerettel felálló Szeged ellen úgy, hogy a csapatában mindössze hat játékra alkalmas kosaras van? Na, ugye. A fekete-fehérek Berényi-mester vezérletével egyetlen cserejátékost tudtak kiállítani az utolsó idei Oláh Gábor utcai találkozóra. És kikaptak egyetlen egy nyamvadt ponttal, az utolsó pillanatban. Nehogy temessük már őket, ha ilyenre is képesek…
Volt itt minden. Legyőztük a bajnokot még a szezon első felében, aztán bejutottunk a kupába, ahol valami egészen ízléstelen módon szerepeltünk le hazai pályán, a végén pedig mégis kijött az edző, a Mester (igen, ismét direkt nagybetűvel) elnézést kérni a szurkolóktól. És itt a hangsúly! Mert így tisztességes egy igazi szurkolóbarát csapatnál, egy szív-lélek alakulatnál. Ha pedig már edzőkérdés, a DEAC a szezonban elfogyasztott két külföldi edzőt, akik közül egy sem tudta megállni a helyét. Sőt… a szerb szakember már-már inkább hozzá nem értéséről adott számot a cívisvárosban, mintsem valamirevaló tudásáról. Aztán érkezett egy görög úriember, akinek a füstje jóval nagyobb volt, mint a lángja. Végül mégis megállapodtunk a jól bevált, tekintélyes magyar szakembernél, Berényi Sándornál, aki nem szégyell vereség után elnézést kérve meghajolni, győzelem után pedig ünneplés közepette köszönetet mondani. Ráadásul edzői munkájának fényét emeli, hogy a fiatalítás során az ő (újra)regnálása során döntött úgy a vezetőség, hogy két légióstól is azonnali hatállyal megválnak.
A csapat jelenleg két kapitányra épül, Polyák Lászlóra, külföldi oldalon pedig Djordje Drenovacra. Az ő maradásuk fontossága aligha volna vitatéma tekintély és eredményesség szempontjából egyaránt. A fiatalok gyakoribb bevonása, Neuwirth Bencéék bátrabb használata pedig gyakorlatilag megérett, hogy a következő szezonban már jócskán időszerű legyen. Annak idején pedig azt mondtam, amikor Somogyi Ádám váratlanul elhagyta a csapatot, hogy megnéznék a közeljövőben újra egy válogatottat a Debreceni Egyetem alakulatában. Szívesen látnék, vagyis azt hiszem, mondhatom valamennyi szurkoló nevében, látnánk egy olyan kosarast akár centerposzton, Tóth Ádiék környékén, aki válogatott mérkőzésen címeres mezben is megméretteti magát.
Ami pedig az idei produktumot illeti, valahol az elégséges határán mozog. Valami nagyon félresiklott az elején, amit már késő volt helyrehozni, de ezen kár már filozofálni. Bőségesen elegendő elégtétel, hogy Berényi Sándor és a vezetőség együtt éreztette a szurkolókkal, még azzal a csekély, jócskán megcsappant létszámú közönséggel is, hogy szükség van a biztatásra és együtt érhetjük el a célokat. Ha nyerünk, együtt örülünk, ha vesztünk, együtt vállaljuk a kudarc terhét. A 2022-23-as kiírástól csak többet várhatunk, hátha majd egy teltházas rájátszás-mérkőzésen majd nevetve emlékezünk vissza, hogy volt nekünk ilyen mélypont is. Addig is maradok a fekete-fehérek elkötelezett híve és szurkolója.
Barna Marci
Új hozzászólás