A 39 éves Balázs Béla-díjas film-és színházrendező, film- és színházi színész, forgatókönyvíró és író Mundruczó Kornélt négyszeres cannes-i csúcsteljesítménye rövid időn belül a legsokoldalúbb és legsikeresebb európai fiatal filmesek egyikévé avatta (cannesi és berlini alkotói ösztöndíjak, külföldi színházi bemutatók, az Európai Filmakadémia tagja). Az sem véletlen, hogy az elmúlt 25 év alatt három magyar alkotás került bele a cannesi versenyprogramba: Tarr Béla: A londoni férfi és a Tarr-asszisztens Mundruczo két munkája: a Delta és a Frankenstein-terv.
Provokatív kisjátékfilmjeiben (Afta, 2001; Szép Napok, 2002; a 78-as Szent Johannája, 2003; Kis Apokrif No 1-2., 2003-2004; Rövid ideig tartó csend, 2005), majd egész estés drámai kísérleteiben (Nincsen nekem vágyam semmi, 2000; Johanna, 2005; Delta, 2008; A Nibelung-lakópark, 2009; Szelíd teremtés, 2010; Fehér Isten, 2014) mindig a határait elvesztő, s az őrület határáról visszatérő, tékozló emberről beszél - egyszerre rendkívül nyers és finom költői eszközökkel.
Az Aftától a Deltáig egyfajta esztétikai vonal érdekelte: az emberi kiüresedés hasonló témája mindig egy határozott műfaji karakterben jelent meg (durva minimalizmus: Afta, opera-drogfilm: Johanna, poetikus melodráma: Delta, katasztrófaszínház: A Nibelung lakópark). A Szelíd teremtés azonban új utat nyit: a személyes műhelymunka és a tudatos műfaji keveredések lehetőségét kínálja, tehát a szerzőiség és a zsánernormák kiszámíthatatlan ütközését. A Frankenstein-mítosz eredeti forrását (Mary Shelley) használva tudatosan három filmnyelven beszél a szeretet felelősségéről: dokumentarista, egzisztenciális és horror kódokkal, motívumokkal. Ugyanezt a felelősséget folytatja és tágítja ki a Fehér Isten, egyetemesebbé fogalmazva, az apa helyett a kislány kétségbeesését és áldozathozatalát állítva a középpontba.
Az is feltűnő, hogy Mundruczó mind színházi, majd ezeket variáló-újraértelmező filmes munkáiban (Térey János: A Nibelung-lakópark, M. Shelley-Bíró Yvett: Frankenstein-terv, A. és B. Sztrugackij-Bíró Yvett-Mundruczo: Nehéz istennek lenni, Coetzee: Szégyen, Mundruczo: Fehér Isten) egyre jobban távolodik a jelentől egy hipotetikus közeli-antiutópikus és egy távoli-technikai (sci-fi) jövő felé.
A zene futamokban felépülő Fehér Isten tehát többfajta kísérlet izgalmas ötvözete. Jancsó Miklós (utolsó filmjében, az Oda az igazságban Mundruczónak fontos színészi szerepet adott) a vágás munkálatai alatt még látta ezt a kísérletet, s izgalmasan szerette, s amit ő sajátos módon „szimatnak és harapásnak nevezett”. A rendező önmeghatározása szerint a legújabb opus pedig : „hullámvasút, ami összeráz”. Mundruczó ez alatt azt értette, hogy a mai európai filmekben nincsenek tiszta formák, tehát ezt a szakrális-allegorikus történetet egyrészt nyugati módon: műfaji láncolatra fűzve (melodráma-krimi-politikai szatíra-horror), másrészt kelet-európai dialektusban: gyors, romantikus, extrém végletekkel kell elbeszélni. A kutyatelepi lázadás egy kritikus szerint „A majmok bolygójának Budapestje”, ugyanolyan kataklizma-szerű állapottal, de ez a vesztesek Magyarországa, akik valós-iszonyú társadalmi keszonban élnek. Nem gonoszok, csak elvesztettek valamit, úgy hiszik - örökre. De a női alakok és a kutyafalka vad dúlásuk ellenére itt is a remény hordozói, mint előző filmjeinek női áldozatai, finom lelkű férfiai, az emberek sötét lelkét kileső légi- és vízi állatok. Az előttünk kifeslő történet naiv, egyszerű, helyenként már-már bárgyú. Mint egy középkori moralitásjáték, amikben a jó és gonosz küzdelmében megszületik a bizalom és a remény. Európa is egy ilyen morális választás előtt áll.
Szűk Balázs
Új hozzászólás