2021. július 30-án, magyar idő szerint hajnali 4 óra 16 perckor, a tokiói olimpia hetedik versenynapján, tizedik ötkarikás döntőjében ugrott utoljára vízbe profi versenyen hazánk élő úszólegendája, Cseh László.
Drága, Laci!
Nos, túl vagy rajta. Leúsztad. Lezártad. Befejezted. Nincs tovább. Pedig milyen sokan kérdezgették tőled az utóbbi években, ahogy haladtunk előre, egyre többen és többen: ugyan miért van még egyáltalán tovább? Hisz mögötted van már megannyi világ- és Európa bajnokság, hazai és nemzetközi seregszemle, melyeken tucatszámra halmoztad az elsőségeket, nem feledve a négy sikeres olimpiát sem, amelyekről egytől-egyig hazahoztál legalább egy érmet. Hogy sosem a legfényesebbet, az egy pillanatig sem volt gátja annak, hogy minden idők egyik legjobb magyar úszójaként és korunk példaértékű ikonjaként tartsunk számon. Rég hátradőlhettél volna. Elengedhetted volna. De nem tetted. És hogy miért nem, arra nagyszerű választ adtál az elmúlt két napban. Azoknak is, akik őszintén féltettek és azoknak is, akik irigykedve legyintettek, vagy épp a gondosan, szívós munkával felépített jóhíred romba dőléséről képzelegtek.
Az ötödik olimpiádon is piszok jól úsztál. Felszabadultan, erőteljesen. Pont úgy, mint a legelsőn, Athénban. Vagy az azt követőn, Pekingben, amikor már a magyar úszósport elsőszámú csillagaként egymagad mentetted meg a szakág becsületét három pazar ezüsttel! Londonban bronz, Rióban pedig újabb ezüst következett. És bár piszkosul bántuk az előző napi 200 pillét, kárpótolt minket a látvány, amikor a dobogó egyazon fokára léptél a két másik világsztárral. Egyiküket, Chad Le Clost korábban már legyőzted, nem úgy az amerikai „űrlényt”, Michael Phelpset, akit hiába üldöztél éveken át, mindig ő kerekedett felül. Legbelül azonban tudta jól ő is, hogy a dobogó második-harmadik fokára szorulva sem érsz kevesebbet nála.
Merthogy az utolsó lépés tényleg mindig hibádzott. Átkoztuk is eleget a jószerencsét, a téged gyötrő nyavalyákat, na meg persze, az amerikaiakat, akik épp a te legjobb éveidben rántották elő a cilinderből érinthetetlen klasszisukat. Megbocsáthatatlan bűn és ostoba tévedés lenne azonban, ha pályád értékelése nem szólna másról, mint a hiába üldözött ötkarikás elsőség újra meg újra elillanó esélyéről és az iránta táplált folyamatos reménykedésről.
Mert elég megnézni például, hogy a két szupersztár ötkarikás aranyak tekintetében hiába volt eredményesebb úszó nálad, ott és akkor, a riói medence partját díszítő emelvényen őszinte rajongással, gyermeki csillogással nézett rád. Tekintetük nem sokban különbözhetett az enyémtől, amikor legelső sportorvosi vizsgámra várakozva csodáltam a rendelő hófehér falán elhelyezett dicsőségtablót, amelyről az athéni olimpia legjobbjai mosolyogtak vissza rám, vagy amikor a Debreceni Sportuszoda megnyitóját követően aláírtad azóta is féltve őrzött egyesületi pólóm. Nem siettél, mindenkit megvártál, mintha nem lenne számodra kellemesebb elfoglaltság a téged pillanatok alatt ellepő lurkók felszereléseinek pingálásánál.
Ezt szerettük meg benned. A végtelenül őszinte, kellemes és közvetlen természeted. No meg azt, hogy a mindenkori mezőny legkopaszabbjaként, a megannyi esetben makacs körülmények ellenére is rendre az elsők között szelted a vizet. Nem volt kérdés, hogyha versenyzel, én nézem. Korán kelek, későn fekszem, lógok, rohanok, megszakítom aktuális teendőim, de nézem, ha a fene fenét eszik is.
Néztem most is. Jobban izgultam, mint bármikor. Talán te is. De nagyon jólesett. Mert láttam, hogy neked is jólesik. A szokásos rutin, a rajt, a forduló, az egész úszás. Felszabadult, érett, kifogásolhatatlan tempók voltak, amelyek minden melletted úszót elhomályosítottak. Talán most először nem is figyeltem őket, mert tudtam jól, bármi is legyen a sorrend a falhoz csapódás pillanatában, veled nem versenyezhetnek. Tudtam, mert téged figyelve megtanultam, páratlan eredménysorodnál, a puszta számoknál és helyezéseknél sokkal, de sokkal többet jelent mindannyiunknak az a minden gesztusában becsületes, tiszteletreméltó egyéniség, az a minden porcikájában példaképként viselkedő, versenyző, nyilatkozó, folyton megújuló sportember, aki Te vagy, Laci. Ilyen vagy, hisz ilyennek nevelt édesapukád, aki sajnos már nem érhette meg, ahogy a legutolsó métert követően egyként hajol meg előtted a világ. Egészen bizonyos azonban, hogy elmondhatatlanul büszke most Rád odafönt. Mi pedig a 200 vegyes olimpiai aranyát besöprő Wang Shun példáját boldogan követve tényleg nem győzünk elégszer meghajolni előtted.
Tóth Sándor
Új hozzászólás