A lépcsőház földszintjéről, öreg barátomról, a hetvennyolcadik évét öt lábon taposó Pistáról már olvashattak, mikor kukázás közben tízezrest talált. Most megint róla írok.
Vele mindig történik valami. A minap is este dolgomra sietve, tíz óra körül lépcsőztem le a harmadikról, amikor a kapunál szembetalálkoztam az öreggel:
- Látom, már öt lábbal jársz – évődtem vele köszönés helyett. Mi már csak így üdvözöljük egymást.
Tudni szükségeltetik, hogy a Pista néhány éve mélyvénás trombózist kapott, beletelt egy év, mire úgy-ahogy rendbe jött, de azóta csak bottal jár. Most lecserélte a régit, az anyafölddel egy ponton érintkező járástámogatót, s új háromlábúval araszol. Ahogy a tempóját ismerem, a Fényesudvarból délután négykor el kellett indulnia, hogy tízre hazaérjen. Rossz szokásához híven, egyszerűen átvág a forgalmas Faraktár utcán. Csúcsidőben kilométeres dugó alakul ki, mire az öreg átmenti magát a négysávos aszfaltszőnyeg egyik szegélyéről a másikig.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezett vissza válasz helyett.
- Tudod, az élet a legnagyobb rendező – sóhajtottam neki karikás, álmos szemekkel.
Kifakadásomat nem tudva hova tenni, a hallottak megemésztésére koncentrált. Nehézkesen, rozsdásan csikorogva indultak be a gondolkodás fogaskerekei, de mielőtt teljes üzemi sebességre pörögtek volna fel, a benne hatalmas kérdőjellel kísért „miért” kérdését megelőzendő, rapid magyarázattal szolgáltam.
- A lányom elhagyott egy kulcsot.
Láttam szemein, sok mindenre számított, momentán erre nem. Nem tudva mit kezdeni az információval, hamar túl is tette magát rajta, és koszos szatyrába nyúlt. Nyűtt, redves pólót ráncigált elő.
- Nem kell? – kérdezte.
- Ne bolondozz! – vertem hátba az öreget. Ettől majdnem felborult. Másik kezemmel támasztottam meg.
- Jó – legyintett lemondóan. – Akkor holnap eladom a Józsinak – halvány fogalmam sem volt, kit tisztelhetek benne, ám Pista tájékoztatott. – Tudod, nagy haver. Szerdánként odaadom a szemetestároló kulcsát (akkor van kukaürítés), aztán amit talál, felezünk.
- Van belőle bevétel?
- Egy-két felesre.
Na, nem is tudtam, hogy pálinkát is iszik. Nem sokáig mélázhattam az új információn, mert egy régi adományomra emlékeztetett:
- Jó volt az a tokaji, amit egyszer adtál – kacsintott egyet mondandójához, ami Pistáról magyarra lefordítva annyit jelent, hogy nem bánná, ha a párját már a markában szorongathatná.
Az a tokaji szégyenszemre megpimpósodott a spájzban. Ki akartam dobni, de a Pista kinézte a kezemből.
- Hozok megint neked – ígértem.
- Tudod, mit csinált az a gazember Józsi? – váltott sokadszor váratlanul az öreg.
A Pistával általában rossz dolgok történnek, úgyhogy most sem számítottam arra, hogy valaki egy csokor rózsát hozott csak azért, mert hetvennyolcadik születésnapja kerek harminckét napja volt.
- Ez a fattyú bedobott egy pénztárcát a kukába, aztán jött szólni nekem, hogy látott valamit. Odamentem a kukához. Ő már nem jött. Fájós lábammal és kezemmel kihalásztam a pénztárcát. Kinyitottam, de csak egy cédula volt benne. Az volt ráírva: hülye Pista.
Ezen jót nevettünk. Kirötyörészve magunkat, jó éjszakát kívántunk egymásnak. Tartottam az ajtót, míg bearaszol a kapun, aztán ment mindenki a maga dolgára. Fél óra múlva érkeztem vissza. Az öreg már nem volt sehol.
- A Pista egészen jó időt futott… - motyogtam bajszom alá -, már hazaért. – a bejárati ajtótól hét lépcső és két méter leküzdése árán juthatott garzonjába.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás