Az ember társas lény. Az őskorban a törzsre volt utalva. Esetleges kiközösítése egyet jelentett a pusztulásával. A valahová tartozás igénye alapvető túlélési ösztön.
Nemcsak egyszerűen a közösségben élés a lényeg, hanem a társas kapcsolatok mennyisége. Minél több, annál inkább élénkíti az agy jutalomközpontját. A magány ugyanazon helyen idéz elő aktivitást. Ezt az állapotot nevezik társas fájdalomnak. Alapjában lelki, de következményként jelentkezhet fizikai fájdalom is. A fizikai kínjainkban gyakran emlegetjük: majd megszakad a szívem, s ez akár szó szerint igaz is lehet.
A társas kapcsolatok erősebben befolyásolják az embert, mint bármi más. Hatnak a fizikai és lelki állapotra, meghatározza teljesítményét. Vagyis az élettel való elégedettség erősen függ a társas kapcsolatok mennyiségétől, minőségétől.
A kapcsolat és kötődés alapvető emberi igény. Vágyunk rá. Ha az ember alapvető fiziológiai, biztonsági, kulturális stb. szükségletei kielégülnek, további motivációt érez újabb ismeretségek keresésére. Ha megvan a társas kapcsolatok jelentette biztonsági háttér, tud arra koncentrálni, hogy fontos legyen önmaga és a világ számára.
Jómagam régebben részt vettem egy játékban. A neve: „Rajtam kívül van még másik?” A résztvevők egy kört alkotnak. Bátor vállalkozó áll középre. Elárul magáról valami személyeset, aztán megkérdezi: „még valaki?”. Ha állítását mások is magukra érvényesnek érzik, akkor belépnek a középen állóhoz.
A társaságban mindenki egy érzést, gondolatot, féltett titkot osztott meg. Minél inkább közeledett „fellépésem” ideje, annál inkább izgultam, ami nemsokára átcsapott szörnyű félelembe. Féltem, hogy kinevetnek vagy gúnyolnak majd. Erősen feszélyezett, hogy meg kell nyilvánulnom ennyi ember előtt, még ha ismerősök is, titkaimat kell megosztani velük.
Sorra kerültem. Az idegességtől kivert a veríték. Torkomban gombócot éreztem. Szentül hittem, nem tudok majd megszólalni. Magamat korholtam: „Belementem ebbe a játékba. Mekkora hülye vagyok. Kiadom magam. Az én bajom, én problémám. Nem tartozik senki másra.” Ám nem visszakozhattam. Mélyet, keserveset sóhajtottam, torkomat köszörültem, majd nyekeregve belefogtam: „Életem során számtalanszor magam alá zuhantam. Annyira depressziósan, sötéten láttam mindent, hogy eltöprengtem: érdemes egyáltalán élni? Bizony néha a halál gondolata nagyon közel állt hozzám.”
A befejezés pillanatában szentül hittem, e problémával egyedül állok, társaim mind kiegyensúlyozott, életvidám teremtések, bajaikat sikeresen oldják meg. Én lepődtem meg a legjobban, amikor egymás után többen is mellém léptek. Félelmem egycsapásra elillant. Nem szóltunk egymáshoz, csak éreztük: „Tudjuk, milyen érzés. Megértünk. Nem vagy egyedül.” Abban a pillanatban úgy éreztem ezekkel az emberekkel azonnali szorosabb kapcsolatba kerültem, együttlétünkben minőségi változás állt be.
A játék eleinte ijesztőnek tűnt, taszított, de aztán elképesztően összehozott minket.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás