Évekkel ezelőtt egy intercityn, Pesttől Debrecenig, végigfaltam Ray Cooney: A miniszter félrelép c. könyvét (a műből magyar film is készült). Pukkadoztam a röhögéstől (akik olvasták, esetleg látták, tudják, miért).
A vagon utasai gyakran pislogtak rám. Már akkor sem dívott olvasni. Bújták a laptopot, kezükhöz ragadt az okos telefon.
Az olvasás kimegy a divatból. Annyira megritkult a könyvet kezükben tartók tábora, hogy lassan fehér hollót is gyakrabban láthatunk. Vége lenne a Guttenberg galaxisnak? Talán nem. A kész fogyasztása elkényelmesíti a társadalmat. Filmet nézve, számítógépet bámulva nem kell gondolkozni. A világ tendál a kisebb erőfeszítés irányába. Satnyul az izom, sorvadnak az agysejtek. De él még könyvimádó e földgolyóbison, mert az írott mondatok komplex élményt nyújtanak, amelyhez hozzáadhatjuk saját gondolatainkat. Semmivel nem pótolható.
Mindez egy rövid beszélgetés hallatán kívánkozott ki belőlem, mondjuk előszó gyanánt.
Orvosi rendelő várójában ücsörögtem. Pirulákat felíratni érkeztem. Nem gurult el a gyógyszerem, mint jó néhány honi politikusnak, hanem muszájból, vérnyomásom kordában tartása érdekében. Az élemedett kor, a megfeszített munka, foglalkozásaimból eredő feszültségek, nem múltak el nyomtalanul. Hiába a rendszeres mozgás, a napi tízezer lépés megtétele, az egészségesebb táplálkozás, a hipertónia hű maradt hozzám. Olyan, mint egy élettárs, életem végéig kitart mellettem.
Szóval, soromra várva figyeltem fel egy lányra. Elmélyülten olvasott. Láthatóan számára megszűnt körülötte minden. Az olvasni való, s az általa hozzátettek elegyének álomvilágában leledzett. Ebbe az idillbe robbant bele egyik ismerőse.
- Szia! Mit csinálsz? Csak nem olvasol? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést, hiszen a látvány egyértelmű volt.
- Szia! – rezzent vissza a valóságba az elmélyült.
Bosszantotta, amiért megzavarták. Azonmód vissza is merült a betűk tengerébe, remélve, ismerőse meg is elégszik ennyivel. De nem:
- Nem snassz olvasni? – s nem várva meg a reagálást, folytatta – Az iskolában a kötelezőket is kibekkeltem. Ott volt a neten minden. Minek strapáltam volna magam.
- Az olvasás gondolkodni tanít – próbált hirtelen a lány hitet téríteni.
- Áááá! – legyintett egyet nagyképűen. – Megvan nekem a magamhoz való eszem. Nem lehet engem átejteni – trillázta dicsekedve.
- Bővíti a szókincset is – próbálkozott tovább az olvasó.
- Az mi? – tűnt el pillanatok alatt a hetvenkedő magabiztossága.
- Na, ezért kellene olvasnod.
Még intett kezével egy pá-t, azzal visszasüllyedt a könyv és maga közös alkotásának szépségeibe.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás