A hatvanas években, az Atlanti-óceánon túl (Európából nézve) a sárga irigység kísérte a Beatles sikereit. Az USA-ban minden alkalommal duzzogtak, amikor valamit nem az amerikaiak találtak ki vagy fel. A „sóbiznisz” a maffiózó Frank Sinatrával, a „Hang”-gal volt fémjelzett. Koncertjein Frank lecövekelte magát a színpad mértani középpontjában, s elbúgta elaléló hölgyrajongóinak az Idegenek az éjszakában vagy a New York, New York örökzöldjeit. Az idősebb generáció olvadt a melódiákra. Az ifjúság pokolba kívánta Franket.
Egy pihent agyú menedzser agyából pattant ki az isteni szikra. Meg kell csinálni az amcsi Beatlest. Rögvest újsághirdetést tett közzé: gombafejűek kerestetnek, nem baj, ha hadilábon állnak a kottával, és gitártudatlanságukkal a sírba kergetik a botfülüeket. Daliásak, fessek legyenek. „Macsó” legények tucatszám jelentkeztek. Hamarosan összeállt a négy boyból álló banda. A fiúkat gyorstalpaló zenei kiképzésen zavarták keresztül, miközben slágergyárosok futószalagon gyártották számukra az elzengeni valókat.
Együttes és dal volt, már csak név hiányzott. A nem túl szellemes Monkees (Majmok) nevet választották. A Monkees a koncerteken becsülettel „ledarálta” a számokat, de az igazi átütő siker elmaradt. A néhány akkordos, improvizációnullás zenéjüket messze lekörözte a Doors vagy Jimmy Hendrix. Egyetlen daluk kapaszkodott meg a slágerlistán, Az utolsó vonat Clarksvillebe”. Ez a sláger bemutatkozó lemezük legjobb dala.
Hogy a Monkees mégis megmaradt emlékezetünkben, klipjeiknek köszönhető. Felvett dalaik képi megjelenítése messze megelőzte korát. Ötletes, sokmozgásos és snittes négyperceseik ma is élvezhetőek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás