2014. március 8-án fejeződött be az I. Debreceni Szinkronszemle a 102 éves Apolló mozi digitálisan felújított termeiben, Fejér Tamás filmszínházvezető védnöksége alatt. Jankovich Krisztina író-dramaturg a háromnapos esemény második napján Hubert Zoltán filmkritikus Szinkron vagy felirat? c. előadásának felkért hozzászólójaként hitelesen megidézte a magyar szinkronizálás izgalmas történetét. Dr. Veress József, a szemle elnöke debreceni kötődéseiről és a szemle debreceni történetéről beszélt. Hornyák Mihály, a Master Film Digital Studio szinkronrendezője beavatott a szinkronkészítés mai technikáiba. A hármójukkal folytatott beszélgetések a konferencia szüneteiben készültek:
Jankovich Krisztina
- Hogyan lett író-dramaturg? Milyen munkáira a legbüszkébb?
- Az ELTE Bölcsészettudományi kar magyar-orosz szakának elvégzése után a Pannónia Filmstúdióba kerültem gyakornoknak, ahol 1971-ben kineveztek szinkronszövegíró dramaturgnak. Elsősorban orosz nyelvű filmek magyar szövegét írtam, majd miután 1980-ban nyelvvizsgát tettem, angol nyelvű filmeket is fordítottam; de az is előfordult, hogy nyersfordítás segítségével készítettem magyar szöveget.
Néhány emlékezetes munkám a sok közül:
Nyikita Mihalkov: Tanuk nélkül, Öt este
Tengiz Abuladze: Nyakék kedvesemnek
Georgij Danyelija: Mimino
Grigorij Csuhraj: Negyvenegyedik
Karel Reich: A francia hadnagy szeretője
Milos Forman: Ragtime
Vera Chytilová: Százszorszépek
Barry Levinson: Rain Man
Lewis Gilbert: Shirley Valentine
Gyerekeknek szóló filmek közül kedvencem a Micimackó és a Tapsi hapsi – utóbbinak én adtam ezt a magyar nevet.
- Hogyan zajlott a korai szinkronmunka, amikor szinte minimális technikai feltételek voltak? Kik voltak a megrendelők?
- A korai, háború előtti szinkronmunkáról csak annyit tudok, amennyit hallottam, olvastam: egy papírszalagra felírták a szöveget, amelyen bejelölték a szüneteket, ez egy korongon forgott a filmmel együtt. A színész erről olvasta le a szöveget, figyelembe véve a felírt utasításokat.
Amikor én a Pannóniába kerültem, mesélték, hogy korábban a vászonra vetített kép alatt folyamatosan futott a magyar fordítás, amit a színésznek onnan kellett olvasnia.
A munka menetét részleteiben 1970-ben ismertem meg, de a technikai feltételek ebben az időben már nem nevezhetőek minimálisnak. A gyárba beérkezett filmet először a dramaturg kapta kézhez. Ő vágóasztalon, a film dialóg listájának segítségével fordította le a filmet, a színész szájmozgásához, gesztusaihoz igazítva. Egy film lefordítása átlagosan két hetet vett igénybe. Ezután az úgynevezett besoroló vetítésen megnézte a stáb (rendező, hangmérnök, asszisztens, vágó, gyártásvezető, lektor, alkotócsoport vezető) a filmet úgy, hogy a dramaturg aláolvasta a magyar szöveget, majd a rendező kiosztotta a szerepeket. Ezt követte a lektorálás, ami nagyon hasznos volt, mert kiszűrte az esetleges tévedéseket, félrefordításokat. Az asszisztens a vágó segítségével vágóasztalon kis egységekre - amit tekercsnek nevezünk - szétszedte a filmet. A felvételek megkezdése előtt a főszereplők megnézték a filmet, ez volt a színészvetítés, a dramaturg ekkor is beolvasta a szöveget.
A gyártásvezető úgy állította össze a felvételi tervet, hogy minél gazdaságosabban lehessen elkészíteni a hangfelvételt: a színészeknek minél kevesebbszer kelljen kijönniük a gyárba, s a partnerek egyszerre legyenek ott. Ez nem kis feladat volt, ugyanis legföljebb két szalagra tudtunk dolgozni.
A tekercsek úgy kerültek a műterembe, hogy minden tekercs eleje és vége egy üres filmszalag (ezt neveztük blanknak) közbeiktatásával össze volt ragasztva: vagyis végtelenítve, bármennyiszer körbe tudott menni a vetítőgépen a tekercs, de felvételnél az újabb felvétel mindig törölte az előzőt. A színész a mikrofon előtt állt, vele szemben a nagy vásznon ment a tekercs – annyiszor, amíg a kezében lévő szövegből rá nem sikerült próbálnia az elhangzandókat. A blank alatt, de természetesen a tekercs elindítása előtt is, a rendező instruálni tudta a színészeket. A rendező a játékot, a műteremben ülő asszisztens a technikai szinkront figyelte. Amikor sikerült bepróbálni a tekercset, az asszisztens „felvétel”-t mondott, lekapcsolta a hangot a műteremben, és a képpel szinkronban elindult a kamera, ami esetünkben magnót jelent. A tekercs végén, a blank alatt, amíg újra nem indult a felvétel, volt idő arra, hogy akár a rendező, akár az asszisztens észrevételt tegyen. Egy film dialógjának a felvétele általában egy hétig tartott.
A felvett anyagot a vágó folyamatosan összeállította, vágóasztalon szinkronba vágta a dialógot, korrigálta az esetleges elcsúszásokat. A felvételi napok közben sokszor megnéztünk egy-egy már elkészült részt, vagyis dialóg musztert tartottunk. Előfordult, hogy a rendező ennek alapján lecserélt egy színészt.
A csúcs az volt, amikor összmuszteren néztük az anyagot – itt a dialóg mellett a nemzetközi hangot (zene, zörejek) is hallottuk. Ez volt részünkről a végső kontroll, amin a lektor, az alkotócsoport vezető is részt vett. Ez után, ha szükséges volt, pótfelvételre került sor, olykor a vágónak is finomítania kellett a munkáján. Végül a hangmérnök az asszisztens közreműködésével egy szalagra keverte a hangot. Tévéfilmek szinkronja ezzel késznek volt tekinthető, mozifilmek esetében még labormunka is következett. A munka megkoronázását az átadás jelentette, amikor a megrendelő (a Magyar Televízió, illetve a MOKÉP illetékese) megnézte, átvette a magyar változatot. Különösen jelentős filmek átadását művészeti tanácskozás követte, amelyen a megrendelőn, a stábon, a stúdió vezetőin kívül kritikus is részt vett.
A kimagasló színvonalú munkákat a stúdió vezetése negyedévenként nívódíjjal jutalmazta. A Magyar Televízió éves nívódíjazottjai között is rendszeresen voltak szinkron alkotók.
- Járt-e munkáival valamelyik debreceni filmszemlén 1967 és 1979 között, esetleg 1985-ben? Milyen minőségben?
- Háromszor jártam Debrecenben szinkronszemlén: 1971-ben, 1977-ben és 1979-ben. Kétszer indultam a versenyben: sajnos egyik film címére sem emlékszem, de azt tudom, hogy mindkettő szovjet film volt. Az egyik a chilei forradalom idején játszódott, a másik Csehov novellákat dolgozott fel. Utóbbi érdekessége az volt, hogy valamennyi szerepet ugyanaz a színész játszotta, magyar hangja Latinovits Zoltán volt.
- Milyen elvek alapján kell újrateremteni a Szinkronszemlét 2014-től?
- A szinkronszakmát művelők száma mára alaposan megszaporodott. Nem tudom,
meg tudná-e mondani valaki, hogy hány szinkronstúdió és hány szinkronizáló vállalkozás működik ma Magyarországon. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket összefogja egy esemény, például a szemle, ami módot adna arra, hogy a vállalkozók kifejtsék álláspontjukat a feladattal kapcsolatban, és egyben versenyezhetnének a filmjeikkel.
Tehát: szélesre kellene tárni a kaput a szemle előtt, természetesen előzsűrizés beiktatásával. Ugyanis a munka mennyiségének drasztikus növekedése miatt a szakma nem képes kiszűrni a silány munkát. A versenybe tévé-szinkronokat is be kellene iktatni, úgy, mint azelőtt: külön versenyeznének a mozi-, és külön a tévéfilmek.
Mivel a cél a színvonal emelése, a szemle nagyszerű alkalom a megmérettetésre. Fontosnak tartanám azt is, hogy a szemlén a megrendelők is képviseljék magukat, velük párbeszéd induljon.
Talán megoldható lenne, hogy régi, híresen jó szinkronfilmeket beiktassanak a programba. Hadd lássuk, halljuk, mi készült a legendás Pannóniában!
Dr. Veress József
- Mikor lett rendszeres résztvevője a debreceni filmes életnek? Milyen feladatkörökben?
- A Hajdú-bihari Naplóban 1959-ben írtam az első filmkritikát a Horgász a pácban Louis de Funes c. filmjéről. Azóta sosem olvasom régi kritikáimat. Naivak, gyengék, rosszul megírtak voltak. E zsengék arra jók voltak, hogy felkészítsenek nagyobb munkákra, feladatokra. Budapestre kerülésem után a Népszabadságnak írtam filmkritikákat, közel két évtizedig, s azt hiszem, ezt nem csináltam rosszul.
- Hogy vált 1967-től a debreceni szemle szervezőjévé?
- Már egy jól bejáratott kezdeményezés volt (Császár Ferenc hívta életre 1964-ben), amikor Debrecenbe került a szinkronszemle. Miután én itt filmmel foglalkoztam, az egyetemen tanítottam, a Hajdú-bihari Naplóban írtam, filmklubokat vezettem, előadtam. Úgy tartottak számon, mint a film egyik népszerűsítőjét. Annyira bíztak bennem, hogy a második és harmadik alkalommal már a zsűri elnöke lehettem, amely hallatlan megtiszteltetés volt. Mindenki szakember volt, én meg egy „zöldfülű” elnök. Azok a szinkronfilm-szemlék hihetetlenül jól sikerültek. Nagyobb léptékűek voltak, mint a mostani. Ez egy „fapados”, családias, de azért rokonszenves szemle érzetét keltette.
- Melyikre emlékszik legszívesebben? Dallos Szilvia: Magyar hangja…c. könyve az 1971-eset tartja fordulópontnak.
- Nem nagyon tudok különbséget tenni a szemlék között. Nemeskürtyvel élvezetes volt, amikor ő volt a zsűri elnök, én pedig a zsűri tagja. Ővele egyébként is dolgoztam, mert helyettese voltam a Filmintézetben, meg családaink is jó kapcsolatban voltak egymással. Lohr Ferencre is szívesen emlékszem, aki a legavatottabb hangmérnök volt; összefoglaló könyvet is írt e tárgyban. De színészek is voltak a zsűriben. Az egyik szemlén legalább 150 szakember vett részt, a Pannónia Stúdióból mindenki kivonult (rendezők, hangmérnökök, dramaturgok stb.)
- Kik voltak akkor a legrangosabb szinkronrendezők?
- Márkus Évát szoktuk a csúcson emlegetni, vagy Csákány Mártát, Csákány Zsuzsa édesanyját, aki Jancsó felesége volt. Vass János, Moldoványi József, Veszeli Ferenc, Jankovich Krisztina is kiválóak voltak.
- A színészek közül kik jelentek meg?
- A legjobbak vállalkoztak erre, s ez nem volt divat más országokban. Külföldön, ahol szinkronizálnak, a másod- és harmad vonal képviselői végzik ezt a feladatot. Magyarországon az elsőrendű klasszikusok, egy Básti Lajos, egy Bessenyei Ferenc, egy Latinovits Zoltán, vagy napjainkban Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Kulka János, Tordy Géza, akik egyben a színházi elit tagjai is.
- Miért szűnt meg a szinkronfilm-szemle? Anyagi okokból vagy más tényezők is közre játszottak?
- A szakma már szétesőben volt, nem tartottak össze. Anyagi okai is voltak, meg valahogy a szinkron becsülete, rangja, ázsiója szépen „összesüppedt”. Törvényszerű volt, hogy sor került erre a leépülésre. A mostani a debreceni Kovács András Zoltán kezdeményezése volt, őneki pattant ki az agyából. Szerencsére talált hozzá patronálót, Halász János államtitkár személyében. Azt gondolom, őnélkülük ez is csak egy tűnő álom maradt volna.
- Mit vár ettől az új indítástól? Lehet ez egy origó pont?
- Én abban bízom, hogy ez új hagyományt fog teremteni, és kiszélesedik. Ez a „fapados” jelleg, hogy tízen-húszan itt vannak, nem egy „erőfelmérés”, hanem egy „pofafürfő”.Ennél a szakma és szinkron többet érdemelne. Az már nem kérdés, hogy szinkron vagy nem szinkron. Egyszerűen elterjedt. Ha azt mondaná valaki, hogy hagyjuk abba a szinkronizálást, forradalom törne ki. Van egy olyan feltételezés, ha ’56-ban táncdalfesztivál lett volna, akkor nem lett volna forradalom. Persze ez vicc…Szóval, mindig lehet újra kezdeni.
Hornyák Mihály
- A mi kapcsolatunk különös, mert a tanítványom volt az Eszterházy Károly Főiskola Művelődésszervező szakának Video és tv-szakirányán, a 2001-2005-ös időszakban.
- Az 1990-es évek közepén kamerásként kezdtem még a Pannónia Filmstúdióban. Fűztem a szalagot, rendezőasszisztens lettem. Akkor jött be az a jogos elvárás, hogy az asszisztenseknek is kell diploma. Jelentkeztem Egerbe, felvettek. Közben a Pannónia tönkrement. Mivel tovább nem volt szükség a papírra, eljöttem onnét, s visszamentem magyar-történelem szakra Budapestre.
- Kezdettől fogva vágya volt a szinkronrendezés?
- Megmondom őszintén: az én nagyon rejtett vágyam az volt, hogy valaha filmrendező legyek. Akkor jött a 90-es évek, s láttam, hogy a magyar filmre fordítható pénz alaposan visszaesett. Manapság a filmgyártás azt jelenti, hogy mennyi pénzt tudunk szerezni rá. Mindenevő filmrajongó, mohó filmfogyasztó voltam, s így a szinkron által filmközelben maradhattam.
- Ez egyfajta rendezői státusz?Mibenkülönböztetné meg a filmrendezői hivatást a szinkronrendezőétől, és miben látná azonosságát?
- Nyilván minden kollégámnak a filmhez van egy sajátos megközelítése: van, aki a nyelvi oldalról, van, aki a képből, van, aki az eredeti vagy magyar színészből indul ki. Én magából a sztoriból közelítek a filmhez, s ez minden filmnél az én indíttatásom.
- Ha sztori a főcsapás, akkor az egyben műfajfüggés is? S a zsáner megválasztása egyben dramaturgiai vezérelv. Tehát eszerint választ filmet is?
- Nem én választok, én mindig kapok. Csak az indíttatásom az enyém, hogy a szinkront is filmes alapokból közelítem meg.
- Vannak-e kedvenc történetei, amelyek tipikusan jól szinkronizálhatók? Ezek inkább műfaji zsánerek ill. szubzsánerek?
- Ez nem biztos, hogy egybe esik. Minden film más választás. Én például nagyon szeretem a skandináv filmeket (svéd, dán, izlandi). Iszonyúan nehéz őket szinkronizálni, mert a skandinávok közvetlenül, természetesen beszélnek. A skandináv színész így nagyon nagy amplitúdókkal dolgozik, ami alkalmanként elképesztő gondot okoz a hitelesség elérésében.
- Hogyan működik egy film kiválasztási folyamata?
- Azzal kezdődik, hogy szétszedem a filmet tekercsekre. Öt-tíz–tizenöt tekercs azt jelenti, hogy 5-10-15 mondatonként vesszük fel a filmet. Addig megy egy tekercs, amíg a színészek a műteremben tökéletesen mondják rá a magyar hangot. Közben lehet instrukciókat adni. A szöveg úgy van „lekottázva”, hogy szünetet tart az eredeti színész, amely a szinkronszínész előtti A4-es lapon is új sorba esik. Az, ahogy én elmondom a szöveget és azt, ahogy a színész teszi - ezen rengeteg dolog múlik.
- Van-e állandó vagy kedvenc színésze, akit tud alkalmazni?
- Nincs kedvenc színészem. De nyilván vannak barátaim. Mindig a feladat számít és az eredeti karakter. Nagy mozifilmeknél alkalmazzák az ú.n. castingot: két-három hangot be kell hívni, akiről én úgy gondolom, hogy jó lehet, s azt kiküldjük Amerikába, s ott választják ki a véglegest. Vannak egészen brutális kiválasztási módszerek a Walt Disneynél pl. amikor megnézik a „magyar hang térképét”, s azt illesztik az eredeti színész hangtérképére, s amelyik legjobban hasonlít, függetlenül a színészi teljesítménytől, az választják ki. Nálunk nincsenek ilyen elvárások: akire azt gondolom, hogy jó lehet rá, az kapja a feladatot.
- Milyen stúdiók kérték fel eddig, s mely munkáira büszke?
- Azt mondhatnám, hogy majdnem mindegyikre. Mert most is vállalhatók. Még a korai sorozatok egyike az Ever Wood is. A Boston Little-t nagyon szerettem, bár nagyon nehéz munka volt. Nemrég fejeztem be a Terry Gillian Brazil-jának az újrakeverését. Ismertem a régit, nagyon tetszett, de szerintem az enyém is jó szinkron lett. Elvem, hogy rossz filmhez is jó szinkront kell készíteni. Néhány kedvencem az utóbbi filmjeim közül: Kéjjel nappal, Utolsó túlélő, Luna versus.
Szűk Balázs
Új hozzászólás