Nyolcvankét évesen május 15-én elhunyt Magyari Vilmos Aranytollas debreceni újságíró, szerkesztő, költő. Halála előtt egy hónappal került kórházba, ahonnan – túlságosan előre haladott betegsége miatt - már nem távozhatott haza.
E sorok írója évtizednél hosszabb időn át volt kollégája „Vili bácsinak”, s nyilván sokat is köszönhet neki, mint egykori tapasztalt kollégának, lelkiismeretes szerkesztőnek. Inkább volt ő újságíró és szerkesztő, mint költő. A lírája szellemi tevékenységének inkább ritka hordaléka volt, a szövegtermelés patakja néha gyöngyöket is sodort magával, ezek a gyöngyök voltak a versek.
Negyedszázada annak, hogy a Hajdú-bihari Naplónál dolgozó újságírók gondoltak egyet, s kiadtak – Csontos János szorgalmazására – egy antológiát, ebben a szépírással is foglalkozó zsurnaliszták versei, elbeszélései kaptak helyet. A kötet a Csokonai Kiadó adta közre, a szerkesztő Székelyhidi Ágoston volt, a lektor Simon Zoltán. A kilenc szerző közül immár hárman az égi szerkesztőségben tevékenykednek: Szalai Csaba, Hornyák András és Magyari Vilmos. Vilinek 11 költeménye kapott helyet ebben a válogatásban.
2002-ben arról számolt be a fáma, hogy a Szellemi Szabadlegények tagjaként bemutatta válogatott verseinek kötetét. Régen nyugdíjas volt már akkor. A csend forradalma című kötete régi és új verseinek válogatása. Címlapján és a hátoldalon két debreceni alkotó, Szilágyi Imre grafikusművész linómetszete és Móré Mihály rajza foglalja keretbe a csendes alázat hangján megszólaló költő verseit, aki a létezés törvényei és kudarcai, az élet és halál értelme fölött töpreng. Verseiben „tükörbe néz a bánat” és „naponta lázít a jelen”. Reményt, vigaszt keres, az önmegvalósítás lehetőségét, miközben igyekszik megragadni a múló pillanatot, tud örülni a természet ébredésének, az ég apró madarainak. A kezdet és a vég között elmúló időt egy mélyen érző és gondolkodó ember éli meg verseiben.
Magyari Vilmos temetéséről később intézkednek. Mi a diszpolgar.hu-n bővebben is megemlékezünk majd, felidézve pályájának állomásait, főbb mozzanatait, itt egy versét közöljük, hogy legyen fogalmunk arról, miként is érezte magát a világban, mit gondolt életről, halálról. A Francois Villon ihlette hang és forma remek „adaptációja” a Történelem című vers, s különösen is aktuális most ennek utolsó két sora: „,Aki a halált ragadná nyakon, / Olyan hóhért még senki sem talált”.
Képünkön Magyari Vilmos (jobbról) átveszi az „Aranytoll” kitüntetést Szepesi Györgytől.
Magyari Vilmos: Történelem
Kezdetben volt, hogy hittem az Istent,
Őszintén és szelíd félelemmel.
Szorított rá az iskola, család,
nem törődve a történelemmel.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
kiforgat sarkaimból a világ.
Később Isten nélkül kellett hinnem,
Elvárták tőlem konok honatyák.
És fel sem fogták, hogy erőltetnek
egy középkori kategóriát.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
kiforgat sarkaimból a világ.
Manapság hit nélkül kéne hinni,
Ez a korszerű és bölcs praktika.
Ez a feltétel, hogy szabad élni,
a legvégső fából vaskarika.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
kiforgat sarkaimból a világ.
Számon kérhetik tőlem honatyák,
Hit nélkül élek réges-régen.
Nem volt szerencsém, ennyi az egész,
biztos, hogy nem vagyok én sem vétlen.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
kiforgat sarkaimból a világ.
Ajánlás:
Ne higgy, ne higgy a törleszkedőknek,
Nincs ember, aki a vesékbe lát.
Aki a halált ragadná nyakon,
olyan hóhért még senki sem talált.
Új hozzászólás