A finnek elleni fiaskó, az új szövetségi kapitány, Pintér Attila balul sikerült debütálása után, az eseményekre aludva egyet, a magyar labdarúgásról higgadtabban gondolkodva, húzok le újabb bőrt a témáról. Miért beteg a magyar futball? Számtalanszor elhangzott a kérdés, sokan írtak róla. Számomra legemlékezetesebb Végh Antal szenvedélyes könyve. Újraolvasva, majd’ minden sora ma is megállja a helyét, pedig a nyolcvanas években írta.
Kezdjük az alapbajjal. A magyar foci nem önellátó. Bevételei meg sem közelíti a kiadásokat. Míg egy NB I-es meccset ezren-kétezren néznek, addig hiába a szponzorok pénze, egyéb egyéni támogatások, csak állami és/vagy önkormányzati apanázsból, azaz az adófizetők pénzéből képesek rúgni a labdát. Magyar klubok profitorientáltan működjenek, legyenek tisztán gazdasági vállalkozások, vagy államosítsák, és az adózók forintjaiból teljesítsenek. A kettős finanszírozás elkényelmesíti a működtetőket, nem törekednek hatékonyabb, nyereségközpontúbb gazdasági tevékenységre, a klubok működése anyagi feltételeinek előteremtésére.
Kis országunkban kevés a focista. A NB I-ben kb. ötszáz játékos rúgja a bőrt. Légióskodik további száz. Itthon kevés a tehetséges, kiemelkedő tudású labdarúgó. Ha akad, játékos ügynökök azonnal külföldre szerződtetik. A légiósok többsége kutyaütő, másod-, harmadosztályú együtteseknél játszik. Többnyire cserepadosak. Ebből a csekély mennyiségből nehéz meríteni, ütőképes válogatottat kiállítani.
A hazai nemzeti bajnokság harmatos színvonalú. A meccseken mutatott játék többnyire lassú, ötlettelen. A játékosok fejben, mentálisan sem érik el az európai középmezőnyt. Állítom, a magyar bajnoki mérkőzések többsége bohózati elemektől hemzseg (pl. labdakezelési nehézségek, lövés a tizenhatosról, amiből taccs lesz). Többet nevetek, mint egy stand up esten. Kilencven perc felhőtlen kacagás. Ha több összecsapást nézek, talán száz évig is elélek, mert a nevetés fiatalít.
Számtalan megélhetési focista fut a labda után. Jobb esetben, szerény képességeik ellenére, becsületesen végigbrusztolják a másfél órát, ám sokkal gyakoribb a takarékos üzemmódban kocogó, alibi focit bemutató. Akkor is megvan nekik a havi egy-két millió.
A magyar élvonalbeli edzők európai edzői licensszel rendelkeznek. Általuk edzett csapataik játékán azonban a legkevésbé látszik. Az elmélet annyit ér, amennyit átültetnek a gyakorlatba. Nem elég jó szakembernek lenni. Legyen pedagógiai jellegű ismerete, érzéke, pszichiáterként is állja meg a helyét, de mindenek előtt legyen közösségi ember, aki a cél érdekében motiválni tudja a játékosokat. Karizmatikus edzők (Mourinho, Guardiola, Capello) képesek ütőképes csapatok összeállítására, sikerekre. Nálunk vannak ilyenek?
A szövetségi kapitányi poszton külföldi trénert látnék szívesen. Egyrészt, mert független a honi labdarúgásban tevékenykedőktől, nem lekötelezettjük, másrészt a magyar gyakorlattól eltérő, friss szemlélettel, profin látna munkához. Úgy látszik, a magyar szövetség nem hajlandó annyi pénzt áldozni, amennyivel ismert trénert csábíthatnának a hazai tizenegyhez.
Az állam és az egyesületek az utóbbi időben rengeteg pénzt öltek az utánpótlás nevelésbe. A szándék helyes. A probléma megint a számokban rejlik. Hazánkban egyre kevesebben sportolnak, választják hivatásnak, pénzkereseti lehetőségnek. Csábító egy Dzsudzsák nagyságrendű fizetés, de azért mennyit kell dolgozni! Éppen Dzsudzsák szülei megmondhatói, mennyit invesztáltak fiúk focikarrierjének elindításába. A fiatalok sem vállalják fel a folyamatos edzések, meccsek terheit, számtalan szórakozásról történő lemondást. Gyakran a szülők is képtelenek finanszírozni utódaik sporttörekvéseit. Egy-egy sportakadémia sem más, mint egy nyereségre törekvő cég…, vagyis a honi csapatoknak is nehéz a merítés. Külföldi légiósok szerződtetése e problémára is visszavezethető.
A magyar labdarúgásban egy valami változott: Hofi Géza. A hazai labdakergetőket jó harminc éve kezdte szapulni. Ő klasszikussá vált, a foci nem.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás