Huszonöt éve, 7,3 millió forint tőkével, 1989. március 15-én, 12 forintos áron jelent meg az ÚTON, „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”. A pártállami szervek jóváhagyása nélkül alakult új lapok közül az egyik elsőként. Az 5000-12000 példányszámból sok még Budapestre és Szegedre is eljutott. Másfél év „szabad levegője” hamarosan azonban illúziónak bizonyult, annak ellenére, hogy az orgánum önlábán megállt gazdasági és szellemi értelemben is.
A 85. Ünnepi Könyvhét alkalmából a debreceni Fórum Libri Könyváruházban, Volt egyszer egy lap címmel, dr. Szirák Péter irodalomtörténész, kurátor vezetésével a három alapító tag (Görömbölyi László, Dombrovszky Ádám, Turi Gábor) visszaemlékező beszélgetésen vett részt. Az alábbiakban a három alapítónak tettünk fel kérdéseket, amelyekkel az ÚTON sajtótörténeti jelentőségére próbáltunk választ találni:
Görömbölyi László ügyvezető-főszerkesztő
- A személyes életében mit jelentett az ÚTON „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”, néhány hétig „napilap” létrehozása? Volt-e bármiféle kockázata ennek a döntésnek?
- Igen, természetesen volt ebben kockázat, többféle értelemben is. Volt egzisztenciális kockázat: fogalmunk sem volt arról, hogy ha nem sikerül a vállalkozás, ha belebukunk, akkor lesz-e állásunk, lesz-e miből megélnünk, a gyerekeinket eltartanunk. Volt szakmai kockázat: vajon sikerül-e megállni a helyünket egy új helyzetben, amikor nem hivatkozhatunk a „körülményekre”, hiszen mi magunk teremtjük meg a körülményeket – persze az adott viszonyok objektív feltételei között.
Azt nem állítom, hogy nem foglalkoztunk ezekkel a veszélyekkel, de ezek a legkevésbé sem voltak számunkra központi kérdések. Egyszerűen hittünk abban, hogy ezt nekünk meg kell csinálni, hittünk abban, hogy ez fontos, és abban is, hogy képesek vagyunk rá.
Biztosan segített ebben az a társadalmi közhangulat is, amiben akkor, 1988 második felében éltünk. Minden nap történt valami, ami a változásokról szólt, és mi nem akartunk erről lemaradni, nem akartunk ebből kimaradni. És egy pillanatra sem volt kérdés, hogy ha mindenféle veszélyekkel, kockázatokkal is együtt jár ez, nekünk vállalnunk kell ezeket a kockázatokat.
- Milyen feladatokat látott el, akart ellátni a másfél év során?
- Az ÚTON megjelenésének egyik feltétele az volt, hogy legyen egy olyan szervezet, amelynek van lapkiadási joga – és amely egyáltalán elkezdheti a bonyolult jogi procedúrákat a lapengedély megszerzéséhez. Ehhez kellett létrehoznunk az Inform Stúdió Kft.-t, amely a hetilap kiadójaként működött – de az ÚTON kiadása mellett igyekezett minél több bevételszerző tevékenységet is végezni, hogy folyamatosan meg tudjuk teremteni a működés anyagi feltételeit.
Egy személyben voltam a kft. ügyvezetője és az ÚTON főszerkesztője – ami meghatározta mindazokat a feladatokat, amelyeket el kellett látnom. Igyekeztem megfelelni ennek – hogy mikor, mennyire sikerült, annak eldöntésére nyilván nem én vagyok hivatott.
- Hogyan formálódott a szerkesztőség és az olvasók kapcsolata?
- Kétféle csatornán jutottak el hozzánk az „olvasói visszajelzések”: egyrészt az eladott példányszám alakulása jelezte az érdeklődést, másrészt a személyes – közvetlen vagy közvetett – visszajelzések. A példányszám kezdetben folyamatosan növekedett, hétről hétre több lapot tudtunk eladni, aztán „beállt” egy négy-ötezer körüli debreceni példányszám, amely kisebb-nagyobb mozgásokkal lényegében a lap teljes fennállása alatt megmaradt. Ha a Hajdú-bihari Napló 70-80 ezres napi példányszámával hasonlítjuk össze, ez nem túl nagy szám, de messze meghaladta az országos napilapok és hetilapok megyében eladott mennyiségét. Talán nem túlzás állítani, hogy a közélet iránt érdeklődő, véleményformáló közönség tudatában, látókörében jelen volt az ÚTON.
A személyes visszajelzések nagyobb részt pozitívak voltak, bár nyilván akadt ezzel ellentétes vélemény is. Számomra az volt meghatározó, egyben megnyugtató élmény, amikor sok évvel, esetenként tíz-tizenöt vagy húsz évvel a lap megszűnése után véletlen helyzetekben szembesültem azzal, hogy sokan őrzik jó emlékezetükben az ÚTON-t.
- Az akkori ravasz-simulékony hatalomátmentő hatalom („új restauráció”) milyen pozitív döntéseire emlékszik, amelyek reményt adtak egy szélesedő társadalmi disputa megnyitásához?
- Nem emlékszem ilyen „döntésekre”, de nem is igen volt szükség rájuk – mindannyiunk számára egyértelmű, nyilvánvaló volt, hogy egy olyan kor kezdetén vagyunk, ahol a létezésünk természetes része kell, hogy legyen a nyílt, őszinte „társadalmi disputa”. Hogy aztán később ez nem éppen úgy alakult, ahogy elképzeltük, ahogy reméltük – vagy, ahogy „biztosak voltunk” benne –, az már más kérdés.
- Bár az ÚTON közéleti lapként jelent meg, mégis jelentős szerepet adott a tudományos és kulturális élet kevésbé ismert peremterületeinek és személyiségeinek a bemutatására (könyvrecenzió, kiállítás megnyitó, filmlevél, bemutatók, koncertek, sorozat, interjúk, dokumentumok, színesek, tévéműsor stb.). E rövid idő ellenére volt–e valamilyen kulturális missziója ennek a független szellemi műhelynek?
- Amikor elkezdtük tervezni a lapot, természetes volt, hogy a tartalomban meghatározó szerep jut a társadalmi folyamatoknak, a közéleti kérdéseknek. De az is világos volt, hogy olyan lapot szeretnénk, amelyben jelen van az élet valamennyi területe – beleértve természetesen a kultúra világát is. Nem volt szükség arra, hogy megfogalmazzuk a „küldetésünket” – azt akartuk csinálni, amit bármely más területen is: minél tágabb perspektívát nyitni mindarra, ami értékes, ami jelen van, ami érdemes a megmutatásra, a közönséggel való megismertetésre.
- Milyen munkáira, írásaira emlékszik vissza legszívesebben és miért?
- Nehéz erre válaszolni, hiszen számos írás van, ami ezért vagy azért fontos volt számomra – de az is igaz, hogy a „fontosság” ma már talán kevéssé lenne érzékelhető az adott pillanat megélése nélkül. Hiszen mégiscsak egy újságról van itt szó, ami a mindennapok krónikáját hivatott közreadni, azokkal az olvasókkal „megbeszélni”, akik ugyanabban a közegben, ugyanabban a világban élnek. Két és fél évtized után hiányzik az „együtt éljük meg ezt a világot” közös érzése.
De ha mégis választanom kellene, akkor két számmal az utolsó előtt közölt, a közeli megszűnést bejelentő, Akkor hát most vége? című írásomat nevezném meg. Ebben sok minden benne van mindabból, amiért megjelentettük az ÚTON-t, amit az ÚTON jelentett nekünk, akik részesei voltunk ennek a vállalkozásnak, és talán azoknak is, akik rendszeres (vagy akár csak alkalmi) olvasókként voltak velünk.
- A hatalomleplező privatizációs háttéralkuk miatt igen gyorsan „száműzték” Debrecenből az Úton szerkesztőségének tagjait. Mi történt valójában akkor?
Bonyolult történet, nehezen elhagyható, fontos részletekkel… De szorítkozzunk csak a lényegre. Az az osztrák társaság, amely a Hajdú-bihari Napló mellett megszerezte a Kelet-Magyarországot és az Észak-Magyarországot is, hamarosan megvásárolta az Inform-Stúdió Kft.-t. Biztosak voltunk benne, hogy ennek révén változatlanul a debreceni sajtóban, de jobb feltételekkel, jobb körülmények között folytathatjuk azt a munkát, amit az ÚTON-nal elkezdtünk.
De csalódnunk kellett. Kiderült, hogy a Napló tulajdonjogának megszerzésekor feltétel volt: az útonosok nem térhetnek oda vissza… Az új tulajdonos egy huszárvágással „oldotta meg” ezt a problémát: létrehozott egy budapesti szerkesztőséget, amelynek az volt a feladata, hogy kvázi saját hírügynökségként saját anyagokkal, információkkal lássa el a cégcsoport három napilapját. Az útonos újságíróknak pedig felajánlották: dolgozhatnak abban a szerkesztőségben, sőt, a fővárosba költözésükhöz is megadnak minden támogatást.
Volt, aki vállalta, volt, aki nem – innentől lassan különváltak az útonos újságírók útjai, egyúttal megszűnt létezni az a szellemi-szakmai műhely, amit az ÚTON szerkesztősége jelentett.
- Hogyan alakult a személyes pályája „az olvasótól való búcsú„után? Meg tudta-e őrizni későbbi döntéseiben az ÚTON szellemiségét?
- Negyed század hosszú idő, sok mindent csináltam, sok mindennel foglalkoztam ez alatt – hol a sajtó területén, hol annak közelében, hol kissé távolabb. Az ÚTON megszűnése után az imént említett budapesti szerkesztőséget vezettem két éven át, majd 1993 tavaszán az Észak-Magyarország főszerkesztő-helyettese, egy év múlva főszerkesztője lettem. 1998 októberében váltam meg a cégcsoporttól, akkor, amikor a tulajdonos szándékaiban (mindhárom megyei lapnál) egyre markánsabban jelentek meg a magánvállalkozás üzleti érdekei, szemben a megyei lapoktól elvárható közszolgáltatói funkciókkal. Később, a kétezres évek elején voltam felelős-, majd főszerkesztője a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kulturális, művészeti és társadalmi folyóiratnak, az Új Holnapnak, de volt alkalmam belekóstolni az önkormányzati sajtó világába is. Legutóbb 2010 decemberétől 2012 tavaszáig a Miskolci Kommunikációs Nonprofit Kft. (MIKOM) által működtetett médiumok (Miskolc Televízió, Miskolci Napló című hetilap és a minap.hu hírportál) főszerkesztőjeként próbálkoztam azzal, hogy az újságírás szakmai normái szerint szolgáljuk a miskolci helyi nyilvánosságot. De be kellett látnom: jelenleg Magyarországon ehhez a minimális jogi, intézményi, szakmai és egyéb feltételek sincsenek meg. A szerencsés véletlenek egybeesése miatt talán itt-ott létező kivételektől eltekintve az önkormányzati sajtó munkatársai a helyi politikai hatalomnak totálisan kiszolgáltatva kénytelenek „sajtónak látszó” produkciókkal közreműködni a politikai propaganda gyakorlásában. Erre nem voltam hajlandó – meg is váltunk egymástól.
Azt nem tudom, hogy lesz-e még lehetőségem újságíróként dolgozni valamely mérvadó, szakmailag hiteles orgánumnál – de azt tudom, hogy bármivel foglalkozom is, a lelkem mélyén újságíró maradok.
(Folytatjuk.)
Szűk Balázs
Új hozzászólás