Film készült Tóth-Máthé Miklósnak A rögöcsei című komédiájából, amit az elmúlt évadban mutatott be és játszott a Csokonai Nemzeti Színház. A sztoriból Dánielfy Zsolt rendezett játékfilmet. Az írótól kapott információ szerint a filmet hamarosan (talán még februárban) műsorra tűzi a M1 közszolgálati televízió, s valamikor márciusban a Debrecen TV nézői is láthatják. Ebből az alkalomból tekintettük át a neves író munkásságát.
Két nagy történelmi egyház híveinek is nagy szolgálatokat tett a debreceni elbeszélő és drámaíró: regényeket írt a protestantizmus nagyjairól, monodrámát Károli Gáspár bibliafordítóról, s nemrég drámát a „majdnem pápáról”, Bakócz tamásról A nagyrahívatott címmel.
Több évtizede ismerem a 80. esztendejéhez közeledő szépírót. Még egyetemista koromban, a hetvenes évek második felében recenziót írtam első könyvéről, ami egy novelláskötet volt, ez volt a címe: A csokornyakkendős. A debreceni Egyetemi Életben jelent meg a cikk, ami eljutott az íróhoz, mire meghívott néhányunkat vendégségbe. Felesége kitűnő háziasszony volt, finom kortyolni- és harapnivalót rakott az asztalra, Miklós pedig felolvasta egyik drámáját. Már nem tudom, melyiket, de azt igen, hogy nem komédia volt, hanem történelmi tárgyú, komoly darab. S nem egyszerűen felolvasta, hanem szinte eljátszotta – minden szerepét.
Kiderült, hogy a színház világából süllyedt-emelkedett a szépíró pozíciójába. Aztán teltek az évtizedek, színesedett-gazdagodott az életmű, ma már több mint harminc kötetet számlál, s még verseskönyv is van közötte. Úgyannyira eltelt az idő, hogy immár a betakarítás idejét éli az író-drámaíró-novellista Tóth-Máthé Miklós (Tiszalúc, 1936. július 7. - ). Korábban Tűz és kereszt címmel megjelentek összegyűjtött drámái (történelmi színművek, tragédiák), most pedig A rögöcsei csoda címen a komédiák láttak napvilágot az Ethnica Kiadónál.
Igazolódni látszik, hogy valódi, játszható drámát leginkább színész tud írni, lásd a klasszikusok, Moliére és Shakespeare halhatatlan példáját. Egy színész tisztában van vele, hogy bizonyos mondatok, szavak, gesztusok miként hatnak a közönségre, a színházi univerzumban senki sincs jobban tisztában a befogadás pszichikai összetevőivel, mint egy színész. Vagy legalább színházművész, színházcsináló legyen a szerző. Tóth-Máthé színész volt egykoron (boldogult „úrfikorában”), a főiskolán olyan neves társai voltak az osztályában, mint például Mécs Károly. A kitűnő aktor vállalkozott arra, hogy előszót-ajánlót írjon a komédiáskönyv elejére. Mécs Károly szerint Tóth-Máthé „modern Münchausenként varkocsánál fogva kirántotta magát a számára kielégülést csak részben hozó közegből, és még ugyanazzal a lendülettel íróvá vált”. A kötet írásait igazi szatíráknak minősíti, „pontos, nevettető korrajzok emberekről, nem ritkán keserédes helyzetekről”. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy nem rontja ezeket a műveket a hatni akarásnak egyfajta voluntarisztikus, átlátszó-erőltetett szándéka, „nem vulgáris szituációkkal operáló röhögésforrások, hanem valódi párbeszédek, melyeknek tartalmában és látszólagos képtelenségében rejlik a humor”. Hat vígjáték sorakozik a kötet lapjain, ezek között rövid jelenetek is vannak, nemcsak egészestés játékra alkalmas, több felvonásos szcenikai írások. Elsősorban nem nevettetni, hanem gondolkodtatni akar, felmutatni a valóság működésének természetét, alantas mozgatórugóit, rávilágítani a „szekrény alá” söpört társadalmi szemétre, lerántani a leplet a közösségi lét és a magánélet szégyellnivaló foltjairól, az emberi létezés esendő-talmi hibáiról. Az olvasó és a néző a ráismerés élményével gazdagodik: hát igen, ilyenek vagyunk, ilyen az életünk. Az író ráeszméltet bennünket a kelletlen dimenziókra, elvisz bennünket a valóság csalánmezejére, írásai görbetükrök, amikbe nemcsak szórakoztató élmény beletekinteni, magunkat meglátni. Ezek mi vagyunk, vagy ha nem vigyázunk, ilyenek lehetünk – ismerjük fel, ismerjük el. Neveltetése nem engedi meg az írónak, hogy alpári legyen, pedig a mocskosszájúság, a szennyes beszéd mindennapjaink elmaradhatatlan tartozéka. Mégis képes érzékeltetni kommunikációnk tényleges mivoltát: romlottságát, hiányosságát, célja vesztettségét, tartalmatlanságát. Képes megmutatni, mennyit devalválódtak a szavak. Hogyne, amikor a televízióból ilyesmiket hallunk: „nagyon-nagyon imádom.” Mondjuk a tejfölös lángost.
Írásművészetén érzékelhető, hogy sokat tanult a magyar és a világirodalom (a magyar és a világszínház) klasszikus szerzőitől, halhatatlan komédiaszerzőink „egyenes ági leszármazottja” ő. A téma tudói bizonyára humorának magyar specifikumait is ki tudnák mutatni, a magyaros észjárás és lélekműködés momentumaira is rá tudnának világítani. A honi humoros írásművészetre alaposan rányomta bélyegét Karinthy Frigyes észjárása. Az ő sajátos fonák látása és nyelvi leleményeinek gazdag „esőerdeje” után már nem lehet korábbi metódusok szerint nevettetni, mondjuk a 19. századvég élclapjainak provincialista módján, modorában.
A Hintaszékben két nemzedék veselkedik egymásnak, s kiderül: egyik sem különb a Deákné vásznánál. Nincs új a nap alatt, nincs fejlődés az emberi jellemet illetően. Ma nem különbek az emberek, mint egykor voltak, s viszont. A Romrázók fantáziatelepülésén, Tárkonyoson várromot hazudnak a nagyvilágnak, ettől remélik a helység felemelkedését. S persze múltat is füllentenek a várhoz, gazdag eseményhalmaz szolgálja a hamisításipar működését. Rámutat a darab a dalmahodó kivagyiság nevetséges voltára, a „pénzért mindent” tétel pusztító és szánalmas lényegére. (Efféle motívumok munkálnak majd A rögöcsei csodában is.) Mitől rúgott be csótányos? – ez a címe a két képből álló egyfelvonásosnak, amelyben tetten érhető a kisemberi meghunyászkodás gogoli-csehovi természete, a beosztottak morális kifosztottsága. A béke (helyesebben a status quo) azért marad, mert az érdekek néha összeérnek, azonosak, az a jó a lentnek, ami a fentnek, csak ne változzon semmi, hogy nekünk se kelljen változni. A Vizit alapképlete az, hogy az emberi-családi kapcsolatok nyersek-durvák-kopottak-felületesek. Ebbe a megkövült állandóságba „rondít bele” a vizitáló Kömény Kelemen kedvességgel, udvariassággal, szeretettel - természetesen visszautasítással találkozik.
Az író mikszáthi megbocsátással szemléli az embertenyészet egyedeit, egyfajta bölcsességgel, megértéssel, szeretettel. Ez a helyzet, de lehetne másképpen is. De akkor miért nincs másképpen, jobban? Talán azért, mert mégsem lehetséges másképpen? Ha így van, akkor ez a világ a lehető világok legjobbika. Mert ugye, ha lehetne jobb, megvalósulna. Ami van, arra predesztinál bennünket eszmei és etikai alacsonyságunk, az ember nem akar megistenülni, nem akar felébredni, szívesebben marad a nem cselekvés, nem változás állapotában.
Már a harmadik ősbemutatója zajlott Tóth-Máthé Miklósnak tavaly márciusban a Csokonai Színházban. 1984-ben A fekete ember került színre Gali László interpretálásában, három évvel ezelőtt pedig a stúdiószínházban az Én, Károli Gáspár című monodrámája Kóti Árpáddal a főszerepben, Árkosi Árpád értelmezésében. Ő rendezte most a komédiát is.
„Egészen trendi kis mai darabnak” mondta A rögöcsei csodát Zappe László kritikus. „Van benne némi álságos antikapitalizmus, keresztény lelkiismeret és az elmaradhatatlan tévéparódia.” A dél-amerikai jellegű vadkapitalizmus által letarolt magyar faluba jutunk el, a beszélő nevű Rögöcsére, ahol az ugyancsak beszédes nevű Tálas Lőrinc fazekasmesterrel találkozunk. Ha ez a „gyilkos gölöncsér” megmintáz valakit (mert utóbb már erre vetemedett), az meghal. A falu vezetői mindjárt meglátják a csodás esetben a meggazdagodás-elhíresülés lehetőségét. Dolgozik a községmenedzsmentben a pénzhajhászat gyarló vágya, s persze a pénzszerzés kényszere is ebben a csatlakozás miatti-utáni csalatkozásos világban. Morálisan vállalhatatlan „vállalatba” kezdenek, s persze már előre sejteni lehet a kezdeményezés kétséges, tragikomikus voltát. A szerzőnek régi darabja ez, a Kádár-éra végén született. Akkoriban arról vitatkoztunk, hogy áru-e a kultúra, erkölcsös-e, ha az „emberarcú szocializmusban” meggazdagszik valaki, ha egy ügyes pénzforgató ember kvázi cégtulajdonosként kizsákmányolja a szocialista, autonóm embert.
Bozóky István direktor elfogadta a művet bemutatásra Nyíregyházán, de nem került deszkákra, az utód igazgató, Léner Péter nem mutatta be. A „legvidámabb barakkban” valószínűleg progresszívnek számított a komédia, hisz aktuális kérdéseket feszegetett, s mutatott bizonyos néző igényelte bátorságot is, amennyiben társadalombírálatra vállalkozott. Többszöri átdolgozás után mai ideinket és „környülállásainkat” mutatja a darab. Nagyszerű leleménye az írónak a fazekasmester figurája, aki – innovatív alkat lévén – a hagyományos, unalmas bögrék helyett figurális edényeket készít, ezekre rámintázza ismerősei portréját. Az első modell hamarosan eltűnik Charon ladikján, aztán a másik és a harmadik is elüget Szent Mihály lován az örök feketeségbe. A darab az erre kirobbant lincshangulattal kezdődik. In medias res tehát. Lendületes, ötletes, humoros játékot kapunk, zajosat, sok jó szerzői (és rendezői) poénnal. A magas c-én kezdődik, s mindjárt kerekedik is bennünk a kérdés: hová lehet ezt emelni, fokozni? A problémagubanc kibontása következik, felvonul a rögöcsei populáció, típusok, korosztályok, társadalmi rétegek, csoportok képviselői: polgármester, pap, orvos, erdélyi magyar, cserfes nők. S persze a jövevények: a hazalátogató amerikai elszármazott, a kereskedelmi televíziózás hamis fényű világából a „médialiba” (Szalma Noémi) és a „médiagúnár” (Kiss Gergely Máté).
A babonás atyafiak meg akarják ölni Tálas Lőrincet (Bakota Árpád teszi szimpatikussá), mucsai vendetta tombolna, de az első ember, Bundás Benedek polgármester (Garay Nagy Tamás) azt mondja: nem addig van az. A „messzilátó” (Fernseher) világgá kürtöli a csodát, s jönnek a megrendelések: mintázza meg a mester az anyósomat, a szomszédomat, a főnökömet. Az egyik telefonáló a feleségéről szeretne kancsót csináltatni, egy hiúságában sértett, kispados színész a színházigazgató fejét látná szívesen kancsó formájában. Egy özvegyasszony is felkeresi a fazekast, ő elhunyt férjéről szeretne egy kancsót, hogy véletlenül se térjen vissza. Jogilag EU-kompatibilis kerámiaüzem alapul az ostobaságra és az alantas ösztönökre. (Ígéretes a kalamajka – fenekedik a publikum a zsöllyékben.) Azzal hullik porszem a gépezetbe, hogy Rögöcsén egy lélek sem akar meghalni a közösség érdekében, s ez feladja a leckét nemcsak a képzeletbeli képviselő-testületnek, hanem a szatíraírónak is. A szatíra bohózatba fordul, aztán keverednek a különböző hangnemek. Látunk néhány kitűnő karaktert, megírva is remek, eljátszva is: az amerikás businessman Korpás Lóránt a nagyszerű Kóti Árpád megjelenítésében, s a mókás néger orvos, Abaló doktor Bakos-Kiss Gábor „tálalásában”. Ugyancsak emlékezetes alak a lófőszékely tornatanárból lett „pénzügyőr” Miske László érzékletes játékában, s a korfestés elemeként a strucctenyésztést erőltető képviselő Csikos Sándor alakításában. Talán nem hiábavaló itt megjegyezni, hogy a darabban rokonszenves figura a falu lelkésze (Dánielfy Zsolt), aki szembe menetel a közösség kapzsi, könnyű, gyors sikerre vágyó vezetőivel, de persze – miként a diabolikus törvények szerint működő világban – tiltakozása pusztába kiáltott szónak bizonyul.
Nem kell árgusszemekkel vizsgálódnunk, hogy észrevegyük: a színészi játék nem képez egységes modort, míg egyesek kevés eszközzel – mondhatni tradicionális stílben - mintázzák meg figurájukat, mások abszurd komédiákba illő mimikát és gesztusrendszert alkalmaznak. Leginkább Szakál-Szűcs Kata (Bori) és Újhelyi Kinga (Horgasné) lóg ki a sorból. „Míg előbbi talán az abszurd irányából, a L’art pour l’art Társulattól ismert infantilis Evetkére hajazva hozta figuráját, utóbbi valami erősen karikírozott, burleszkszerű játékkal trenírozta a közönség hasizmait” – állapította meg Hassó Adrienn, a Hajdú-bihari Napló színikritikusa is. Újhelyi Kinga mellesleg rengeteg energiát mozgósít magában – hiába, a „kevesebb több lenne” igazsága érvényesül itt.
Az előadás állásfoglalásra késztet, mindenki kénytelen így-úgy viszonyulni hozzá. Megosztja a nézőket s a szakmai véleménymondókat is. Egyesek pálcát törnek fölötte, mások lándzsát törnek mellette – mindenesetre olyan előadás, amely figyelmet érdemel, megér egy színházi estét, s ha el kellene helyezni mondjuk a DESZKA Fesztivál produkciómezőnyében, az érdemesebb-érdekesebb-sikerültebb darabok közé sorolhatnánk. Az ősbemutatóknak többnyire zajos siker jár, ezt A rögöcsei csoda is megkapta – a szerzői humorérzék, a korismeret és a jellemteremtő képesség, a rendezői lelemények és a színészi érdemek miatt.
Örvendetes, hogy színre került az író régtől oda kívánkozó darabja, s nemcsak azért, mert minden kortárs szerző megszületett írásának örülni kell (pláne ha játsszák is), hanem mert a papírsírjából megelevenedett komédia szórakozatva segít korunk tanulmányozásában, megértésében, embertársaink és önmagunk megismerésében. Szemünkre lobbantja megkörnyékezhető, könnyen lépre csalható énünket, s ezáltal növelheti a bennünk rejtőzködő emberséget.
Erdei Sándor
Új hozzászólás