Úgy hozta sorsom, hogy éjszakás gyermekfelügyelőként dolgozhattam a debreceni javítóintézetben. Minden bizonnyal nem csak a véletlen vezérelt ide. Úgy véltem, hogy szerintem az a legjobb, ha hagyom beszélni azt, aki akar az életéről mesélni. Talán az ő szemszögük mást mutat, mint az őket idejuttató társadalom más tagjaié.
Nem arra az eseményre akartam egyik interjúalany mondandóját sem kihegyezni, amelynek következtében büntetést kaptak. Vannak jelzések a gyerek életében, amelyek valamiféle segélykiáltásoknak foghatók fel, de azzal környezete nem tud, nem akar foglalkozni, vagy észre sem veszik. A családról, ismerősökről szólva, hivatalos szervekről most nem beszélve...
Írásomban tehát nem a javítóintézeti élet, a rendőrségi, vagy bírósági eljárás a középpont, hanem a gyerekek élete. Amiből persze következik, következhet több esetben valamiféle jövőkép is, de ezt egy kamaszon számon kérni nem ildomos. Utalnék a büntethetőség alsó határának tizenkét évre csökkentésére. Sok esetben azt sem értem, miért kapott büntetést a gyerekek közül egyik-másik - pedig életkorát tekintve igen, belefér. Lehet, hogy odafigyeléssel, segítségnyújtással többet értünk volna el velük együtt, mint egy ítélet hozta büntetéssel velük szemben. Azt látom, hogy időnként a hivatalos szervek „csupán” a bűncselekménnyel foglalkoznak, az elkövető motivációjával, életesélyeivel nem.
Meg fogjuk látni: egyszerűbb a gyereken számon kérni a hibákat, mint a felnőttek felelősségét vizsgálni, s akár szabadon hagyva a gyereket, úgy segítséget nyújtani számára. Persze nem ártatlan bárányok gyülekezete a javítóban büntetésüket töltőké, sokan ezzel kapnak még egy esélyt a másként folytatáshoz.
De talán egyszerűbb kaptafára, BTK-ra ráhúzni a bűncselekményeket, mint egyénenként vizsgálni a sorsot.
Az interjúalanyokat nem válogattam meg. Aki úgy gondolta, hogy elmeséli az életét, az leülhetett mellém. Nem ellenőriztem senki múltját, mindenkinek elhittem, amit mondott. Mert ez az írás róluk szól, és ha valaki más életet akar elképzelni magának, mint amit igazából megélt, az is ő, az is az ő élete.
Még valami: a bevezetők nem azok. Csupán tájékoztatók, amelyeknek nincs, vagy nem sok közük van az utánuk következő vallomásokhoz, történetekhez. A gyerekekről közölt jellemzések sem elfogulatlan leírások, még csak nem is jellemzések, pusztán pillanatnyi, de rögzült benyomások.
1. Akit az apja kergetett utcára
(G.I. 16 éves)
A fiú alacsony, még a javítós átlaghoz képest is. Vézna, sápadt arcbőrű, a haja szőkés, hangja még közelebb egy gyerekéhez, mint egy nagykamaszéhoz. Eleinte félénk, meghúzza magát, szeret a felnőttek közelében lenni, talán biztonságot keres. Ami persze okozhat számára bajt is. A kisebb testi erőt szolgálatkészséggel és néha nagyotmondással helyettesíti. Dohányzik, bevallása szerint drogokkal is próbálkozott. Zűrös a családi háttér, bár szüleivel élt, él. Illetve: néha nem. Két szobás, kertes házban élnek, Debrecen egyik kisházakkal jellemezhető részén. Hagyományos családmodell az övék: a két szülő két gyereket nevel. Az apa rokkantnyugdíjas autószerelő - ezt a fiú többször is hangsúlyozza, mintegy büszkén az apja szakmájára -, s mint megtudom, sokáig dolgozott a szakmában. Az anya cukrász, a gyerek szerint úgy négy esztendeje munkanélküli. Húga majd' két évvel fiatalabb nála, úgy tudja, jól tanul.
- Cigivel indul a napom, reggel is azzal kezdek már négy éve lassan. Kipróbáltam már a füvescigit is, meg a sziput, hígítóztam. Vettem már rusht, az olyan szintetikus bepörgető, meg speedet is. A pénz? Járunk alkalmi melóba, a zsibin pakolunk, meg lomozunk is és azt áruljuk. Amikor munka van, anyu pakol kaját, hajnalban indulunk. A zsibire például már ötkor kelünk és megyünk is. Tizennégy éves korom óta járok a faterral dolgozni.
Apu ivott. Nagyon ivott. Olyankor agresszív volt, verekedett, kötözködött, de főként anyukámat verte. Olyan is volt, hogy le akartam szúrni, amikor verte anyát. De nem bántottam sosem. Nem akartam bántani. Sírtam, amikor ütötte és odaálltam elé. Néha engem is bántott. A húgomat soha nem. Volt egy haverom, ő már huszonkilenc éves, a kocsmában találkoztunk, őt kértem meg rá, hogy verje meg apámat. Fizettem érte néhány felest, meg sört. Elintézte. Megverte rendesen és azt mondta neki, hogy legközelebb erre gondoljon, ha a családjához akar nyúlni. A haverom akkortájt szabadult. Amikor ez volt, nem jártam iskolába. Nem az volt, hogy elindultam és máshová mentem, hanem el sem indultam. Otthon maradtam, mert féltem, hogyha elmegyek, akkor apám megint megveri anyámat. Egy hónapban egyszer mentem be az iskolába. Akkor jött a gyámhatóság, látszódtak a sérülések anyámon is, rajtam is, elvittek Komádiba (a gyermekotthonba - a szerző). 2005 novemberétől majdnem egy évig ott voltam. Jártam rendesen az iskolába addig.
Aztán szeptemberben megszöktem, egyenesen hazamentem. Addig nem voltam otthon, mert nem mehettem, emiatt pedig a szüleim nem kerestek. Ahogy hazaértem, megvert apu, mert minek szöktem haza. Akkor elmentem otthonról. Haveroknál, a barátnőmnél aludtam, azt hazudtam a szüleiknek, hogy anyámék elutaztak otthonról. Ez ment három-négy napig. Napközben csavarogtam. Nem ettem semmit és már nagyon éhes voltam. Akkor kezdtem lopni. Telefont, pénztárcát. Megkérdeztem egy kisebb gyerektől, hogy hány óra, kikaptam a kezéből a telefont és elszaladtam. Pár ezer forintot kaptam érte, azon vettem kaját, italt. Később egy pénztárcát kaptam ki egy gyerek kezéből. Volt vagy négyezer forint benne. Rá három óra hosszára egyszer csak megállt mellettem egy rendőrkocsi, kiugráltak és már vittek is a Sámsoni útra. Három év javítót kaptam. Közben kétszer szöktem, így jövő év novemberében megyek ki innen.
A szüleim úgy hébe-hóba meglátogatnak. De amikor szöktem, akkor is azért, mert bántott az apám.
A nyolc általános még nincs meg, de jövőre, mire szabadulok, meg lesz. Tanulok majd valami szakmát és dolgozom. Asztalos, vagy festő szeretnék lenni. Ha fater folytatja, elköltözöm otthonról, vagy a barátnőmhöz, vagy a nagymamámhoz. A barátnőm az anyukájával lakik, az apukája meghalt. Január óta ismerem.
Sokszor írták már: a család a társadalom alapja. Idetartozónak vélem kijelenteni azt is, hogy mégsem ennek megfelelően foglalkozik az állam a társadalom alapjának biztosításával. Első esetünkből pedig az derül ki, hogy bár a gyermekvédelem működik, nem biztos, hogy úgy, ahogyan az a gyerek érdekeit tartaná elsődlegesen szem előtt. Nem vagyok tisztában a jogi lehetőségekkel, de ahogyan megismertem I. történetét és tovább is láttam sorsának alakulását, úgy vélem, hogy nem a gyereket kellett volna a családból kiemelni. Persze, egyszerűbb az intézeti nevelést elrendelni, mint rendszeresen a család nyakára járni, vagy mondjuk az apát ellenőrizni, esetleg példát statuálva bevezetni a távoltartás intézményét. Abban sem vagyok biztos, hogy a fiú perében bárki is firtatta volna az apa felelősségét, holott a fiú életkorából adódóan csak korlátozottan felelős tetteiért. E tény fölött, mintha gyakorta elsikkadna a bírósági ítélkezési gyakorlat.
Visszatérve I-re. Egy ízben I. a húgával beszélt telefonon, és szeretett volna apukájával is szót váltani. Jól hallatszott mindez, s a telefon mellett álló nevelő tisztán értette, mikor az apa a kérésre, miszerint jöjjön a telefonhoz, mert a fia szeretne véle beszélni, azt válaszolta: mi a kurva anyját akar már megint?!
(Folytatjuk)
Pogány Gábor
Új hozzászólás