Egyes magyar város(ok)ban épülnek, megújulnak a színházak, a fővárosban pedig jelenleg is van olyan teátrum, amely a megszűnése ellen küzd. Egészen elképesztő, hogy a színművészet megbecsülése az évtizedek során, a magyar színházi élet virágkora óta szinte semmivé lett.
Bátran állítom, Magyarország a színművészet, a film- és színházi világ egyik történelmi fellegvára. Legalábbis volt a huszadik században. Olyan szakembereket, színészeket adtunk a világnak, akik többek között felépítették Hollywoodot. No, de ne menjünk ennyire messzire! Elég itthon maradni. Hazánkban a színházba járás státuszszimbólum volt, találkozni egy színésszel, ha az utcán szembejött Bessenyei Ferenc, vagy Gábor Miklós, akár Karády Katalin, valóságos ünnepi pillanat volt. Zajlott az élet a színházi büfében, az előadások után a színészeké volt az éjszaka. Mára ez megváltozott. Miért? Pénz, pénz, pénz…meg egy kis politika. Színházak már nem épülnek többnyire, legfeljebb megújulnak. No, meg bezárnak, társulatok tönkremennek. A pozitív esetre példa a cívisváros. A Csokonai teátrum jelenleg is épül-szépül, megújul. Mindezen túl pedig egészen új színházzal is gazdagodik Debrecen, hiszen hamarosan megnyitja kapuit a Csokonai Fórum. Budapest már nem ilyen szerencsés.
A többek között a többszörös díjnyertes és igen rendkívüli gondolkodású színész-rendező Alföldi Róbert-alkotta színdarabok otthona, a társulatában neves színészlegendákat és fényes tehetségű ifjakat tudó kortárs Átrium színház a megszűnés szélére került. Nincs pénz, a függöny legördül. Hogy lehetséges, hogy a budapesti színivilág egy efféle kiváló színfoltja bejelentse: vége?
A kulturális TAO támogatások megszüntetése miatt már nem jut megfelelő mennyiségű keret a „nagyhalak” mellett, így nincs meg a szükséges anyagi feltétel, hogy a játék folytatódjon. Ez azonban most nem dráma a sokat koptatott deszkákon. Ez maga a magyar valóság. A kultúra az évtizedek során ennyire leértékelődött, és a színházi életbe, mint a művészet bármely ágába beférkőzött az ideológiai „iránymutatás”. Így történhet meg, hogy a függöny végleg legördüljön, és felhangozzon az utolsó, gúnytól nem mentes taps, amely után a lámpák fénye a teátrumban örökre kihuny. Mégis, színházak épülhetnek, megszűnhetnek, a művészethez és a kultúrához kétségtelenül elidegeníthetetlen joga és szüksége lesz nézőnek, színésznek, rendezőnek.
Barna Marci
Új hozzászólás