Elhagyott, kihalt helyeket mutatunk be időről-időre. Olyan épületeket, településrészeket, ahol megszűnt mindenféle tevékenység. Ember nem hinné, hány és hány ilyen helye van az országnak, Derenktől kezdve, a csereháti Szanticskán át, Látavértes-Cserekertig bezárólag.
Tarcal a Tokaji Borvidék jelentős települése. Miskolc felől, a mádi körforgalmat elhagyva, a Sárga Borháznál ráfordulva a 38. sz. főközlekedési útra, jutunk el Tarcalra. Még nem érünk a településre, amikor egy történelmi pompázatos palota sziluettje bukkan ki a Tokaj-hegyet kerülő út balívű kanyarja után. A Svájcból származó Degenfeldek a XIX. században telepedtek meg a borvidéken. Elsőrangú birtokaikkal fontos szerepet töltöttek be a Tokaj-hegyaljai szőlőművelési kultúra hagyományainak megtartásában és korszerűsítésében. A rendszerváltás után a család visszatért és elhatározták, hogy az évszázados hagyományt felelevenítve, újraélesztik a szőlőbirtokot, felújítják a tarcali kastélyukat, turisztikai célú funkciót szánva neki. 2003-tól négycsillagos szállóként várja a vendégeket.
A kastély előtt, a szőlőbirtok egyik betonozott útjára fordulva kapaszkodhatunk fel a 196 méter magas Henye dombra. A tetején áll a szebb napokat látott Szent Teréz kápolna. Isten kis háza 1749-50-ben épült barokk stílusban. Gróf Grassalkovich Antal emeltette Mária Terézia királynő tiszteletére, hálát adva adományaiért. Ugyan nem a királynő kedvéért, de Szent Teréz tiszteletére szentelték fel, mert Tarcalon október 15-e, Teréz napja a szüretkezdő nap. E napon a katolikus búcsújárók felgyalogoltak a kápolnához és imádkoztak Szent Terézhez.
Az épület ovális alakú, gömbsüveg boltozatú, homlokzatán deszkából emelt kis torony látható. A szűk bejárat után két lépcsőfokkal lejjebb lépve jutunk a belsőbe. A bejárat feletti fakarzatra kis lépcsőn juthatunk fel.
A második világháború után kifosztották. Az 1980-as évek végén felújították, de azóta újra ebek harmincadjára jutott.
A kápolna kívül-belül siralmas látványt nyújt. A lábazat felett omladozik a vakolat, a bádogtető rozsdásodik, ajtónak, ablaknak híre-hamva. Belépve még elszomorítóbb kép fogad. A kápolna hátsó falánál vízfestékkel festett szentkép másolatok, hálatábla (Varga Zsuzsa emlékére), mécsesek, keresztek, vágott és művirágok még emlékeztetnek az épület eredeti rendeltetésére, bizonyítékul, hogy hívők rendszeresen zarándokolnak fel a dombra, de többségben lehetnek az Istent kevésbé félő turisták (ha egyáltalán nevezhetjük azoknak). A belső tér közepén tűzrakás nyomai. A valamikor fehérre meszelt falak koszosak, mindenütt firka. A kápolnát Hajdúdorogról 2013-ban meglátogatók, az utókor számára több helyen is örök emlékül vésték a falra, hogy ott jártak. Szemét és szemét. Emberi ürülékben sem volt hiány. Alattomosan lapultak a küszöbnél, vagy a fal tövében. A szomorú enyészet lehangoló látványa keseríti a jóérzésű látogatók lelkét.
Hívők, helybeliek időről időre kitakarítják, eltüntetik az emberi mocskot, de jönnek újra, akiknek semmi sem szent. Két seprű is támasztja a falat, mint egy figyelmeztetve a szemetelőket, takarítsanak, ám az állapotokat látva, nem hiszem, hogy azokat az alkalmi látogatók egyszer is megragadták volna.
Rongálás, vandalizmus a XXI. század trendje. Érték a lakodalmas rock, menő a ködlámpás bmw-s, a düh, trágárság levezetésére, kifejezésére, vagy csak úgy szórakozásból pedig ott vannak hazánk értékei, emlékei.
Csak Debrecen környékén siralmas állapotban van a dombostanyai és a fancsikai templomrom, a Vágóhíd utcai építészeti emlék, a volt DVSC csarnok. Múltunk megőrzése, a jelen feladata, hogy a jövő is emlékezhessen. Megvalósításához akaratra, pénzre lenne szükség. Sajnos egyik sem nagyon van.
Képgaléria: ITT
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás