Egy debreceni, Ulveczki Csaba segítségével jutottam el Siklódra. A Laktanya utcán lakó férfi a faluban vásárolt házat, költött rá milliókat, alakított ki panziót. További három szálláshely működését is ő fogja össze.
Aki Siklódra akar utazni, jól gondolja meg. Indulás előtt a kocsit vigye szervizbe, vizsgáltassa át! A szerelőnek különös gondja legyen a tengelyekre, gömbcsuklókra, lengéscsillapítókra. Nem árt, ha gumis is felméri a kerekek állapotát, mert a faluba eljutni nehéz, de legalább olyan nehéz szívvel fog távozni.
Siklód Erdélyben, a parajdi sóvidék, nyolcszáz - ezer méter magas hegyei között megbúvó település. Megközelítése komoly elhatározottságot igényel. Húsz kilométeres körzetben nincs aszfaltozott út. Murvával leszórt, hengerelt utakon porolhat az arra járó, ráadásul a vízmosásokkal, kátyúkkal is jobb, ha barátságot köt, mert különben a kerekét is elhagyja. A legközelebbi „köves” út a Marosvásárhelyt Szovátával összekötő, ahonnan Makfalvánál letérve kezdődik az út kalandos része. De, aki eljut oda, ezerszer áldja elhatározását, elszántságát!
Siklód azon ritka települések egyike, amelynek néprajzi és építészeti egysége megmaradt a jelennek, s remélhetőleg a jövőnek is. Csupa régi paraszti épület minden utcasoron. Ceaucescu-rendszernek csak egy ronda postaépület felhúzásával sikerült belerondítani a környezetbe. A siklódi házak majd mindegyike fatornácos. A tornác középső része üvegezett. A házakba lépve, középen található a konyha, onnan jobbra, balra nyílnak a szobák. A plafon gerendákból összetákolt. Főzés, fűtés fával történik. A konyhából tüzelik a szobákat melegítő cserépkályhákat, melyekbe sütő- és melegítőhelyeket is kialakítottak. A kályhákból csövek vezetnek a plafonba, de a siklódi épületeknek nincs kéménye! A rejtélyről a fátylat a helyiek lebbentették fel: a füstöt a padlásra vezették ki, ahol a disznóölésből származó húsok lógnak. Egész télen füstölődik a szalonna, a sódar, a kolbász.
Hihetetlen a csend. Ha egy helybéli elkurjantja magát az alvégen, fenn is hallják. Hajnalban hallható, ahogy a csorda útnak indul a legelő felé. A gulyás saját tehenével indul el, és ostorcsattogtatással jelzi érkeztét, gyűjti össze a teheneket. A csordához lovak, szamarak, de kecskék is csatlakoznak. A különböző állatfajok nem keverednek, a kecskék, lovak és a többiek is, egy-egy tömbben legelésznek.
Azt hittem, udvariasak a helyi kakasok, amikor magyar idő szerint, valamikor fél hét körül szólaltak meg, tekintettel a fáradt magyar turisták hajnali mély álmára. Hát nem! Szó sincs illemről, jó modorról. Estére odalett az illúzió. Vendéglátónk elmesélte, hogy a szárnyasokat éjszakára bezárják, nehogy megcsócsálják a vadállatok, s csak bőven napkelte után engedik ki őket.
A környék vadban gazdag. A vaddisznók bejárnak a kertekbe turkálni. Akkorák a túrások, hogy akár mélyszántásnak is elmenne. A rókák szívesen lopnak tyúkot a karámokból. A hiúzok kedvenc csemegéje a zsenge bárányhús, amit a farkasok sem vetnek meg. Szeptemberben a szarvasok bőgésétől zeng az erdő.
A falu felfedezése során, a Papszer utcán találkoztam Gáspár Feri bácsival. Az öreg beszédesnek bizonyult. Egyedül él, felesége tavasszal halt meg. Örül, ha ember megszólítja, nem szereti az egyedüllétet, a szótlanságot. Elmesélte, hogy a II. világháborúban, a faluba, hogyan jöttek be az oroszok. Utcáján dübörögtek tova a T34-sek. Akkor ezerhétszázan lakták Siklódot. Lemondóan legyintve közölte a mostani lélekszámot, amely a kétszáznegyvennél az istennek sem akar több lenni. A faluban évente tartanak egy-két keresztelőt, esküvőt, temetést harmincat. Elfogy a siklódi. Összeszámolta, hogy utcájában már csak hatan élnek.
Siklód népszerű a magyarok körében. Vett és újított fel házat szombathelyi, győri, pesti és kaposvári (most Ulveczki Csabáról nem is beszélve). Évente több hetet is itt töltenek. Pihennek, csinosítgatják az építményeket. A helyiek mérhetetlenül hálásak ezért, mert a falu házainak renoválására más pénzeszközök nem állnak rendelkezésre. Nem érzik a román kormányok segítő szándékát.
Az anyaországból többen jönnek, Siklódról pedig sokan hazánkban próbálnak szerencsét. A Gáspár Feri bácsi Pesten dolgozott négy évet. Lázár Ferenc vendéglátónk fia tizenöt éve települt át hazánkba, Bicskén kőműves vállalkozóként dolgozik. Csapatába csak erdélyi szakikat vesz fel. A traktoros Józsi csak látogatóban járt nálunk, de akkor Kaposvárig jutott, mert a lánya oda ment férjhez.
Beszéltünk politikáról is. Vendéglátóink éppen a magyar állampolgársági eskütétel időpontjáról várták az értesítést. Büszkék arra, hogy magyar állampolgárok is lehetnek. Mivelhogy idősek, lehet, már soha nem jutnak magyar földre, de a tudat élteti őket.
Feri bácsi beszélt a székelyekről. Elmondta, hogy az igazi székely a hargitai. A marosiak és kézdiek már nem. A csorbaleves nem székely étek, a környéken az utóbbi tíz-tizenöt évben vált népszerűvé. Az igazi székelyek mostanság is, a házi cérnametélttel bőségesen tálalt húslevest eszik. A székely- és a töltött káposzta azonban tiszta székely.
Érdekes, a városi fülnek szokatlan szavakat, kifejezéseket használnak. Ha a kutyát akarják elhallgatni, akkor „kustyi”. Ha pálinkát töltenek a pohárba, nem egészségünkre kívánják, hanem „használják egészséggel!”
Még hosszasan írhatnék siklódi élményeimről. A szó azonban csak silány kivonata a valóságnak. Siklódra el kell menni! Aki eljut oda, beleszeret, rendszeres visszatérővé válik – talán még házat is vesz. Két-három millióért kaphat. Mondjuk még ugyanennyibe kerül a felújítás, de utána, az ott töltött idő élménye megfizethetetlen.
Somogyi Ferenc
Képgaléria: ITT
Új hozzászólás