Romok között életet keresni

Bár már három hónap eltelt a törökországi földrengés óta, és a sajtó is egyre kevesebbet foglalkozik a témával, még mindig van mit felidézni a nehéz napokból. A Díszpolgár magazin egyik korábbi gyakornoka, Binda Nikoletta is kint volt a mentőcsapatokkal. Vele beszélgettünk.

- Lehet, hogy számodra nem annyira izgalmas, vagy csak megszokott egy mentőakció, de nekem könnybe lábadt a szemem, amikor a mentőcsapatokról, főleg a tiedről, rólad volt szó, akit tanítottam, tehát személyesen is ismerlek. Nőként, fiatal anyaként hogyan éled át ezeket a helyzeteket?

- A miskolci Spider Mentőcsoportnak tizenhat éve vagyok tagja, de a nagyobb természeti katasztrófák ideje 1996-2004-ig tartottak, én pedig 2006-tól vagyok a csapat tagja, ezért az én pályafutásom alatt többnyire csak itthoni bevetések voltak, amelyekre eljutottam. Személyeltűnések, vízbefulladások, erdőben eltévedt emberek felkutatása. Viszont nagyon sokat tanultam a természeti katasztrófákról, sok videóanyagot láttam, és nevelőapámmal, Lehoczki Lászlóval rengeteget beszélgettem. Hogyan zajlanak a mentések, mire kell készülni, mire kell számítani? Tehát elméletben ez nekem nem volt ismeretlen, de nem voltam még ekkora katasztrófánál. Itthoni riasztás számtalan volt, össze sem tudom számolni. Mindig azt tanultam, hogy azért megyünk egy helyszínre, hogy segítsünk. És ha már életet nem is tudunk megmenteni, az a motiváció nagyon erős, hogy a családtagoknak vissza tudjuk adni elhunyt szeretteiket.

- Kezdjük az elején! Menjünk vissza a tényekhez az érzelmektől! Történik egy földrengés, és akkor mi van? Te jelentkezel a csapatvezetődnél, Lehoczki Lászlónál? Ő szólt, hogy menjetek menteni, vagy te hívtad fel?

- Én a hobbimon keresztül kerültem ebbe a tevékenységbe, kutyás vagyok. Mivel civilként dolgozunk, civil szervezetként, a mi irányítónk a sokat látott rutinos csapatvezetőnk, Lehoczki László. Reggel, amikor meghallottam, hogy volt egy hatalmas földrengés, telefonálni kezdtem, hogy mi a helyzet. Laci összeválogatta azokat a kollégáit, akikkel a legkevesebb létszámmal, de a leghatékonyabban részt lehet venni egy ilyen katasztrófahelyszínen. Hála Istennek, végre én is közéjük tartozhattam. Közülük többen tanulói, néhányan az annak idején lévő katasztrófáknál is vele voltak. Így végül hat főből, négy kutyával tevődött össze magyar delegációs csapatunk. Kaptunk meghívólevelet Törökországból, mert volt igény a segítségre a törökök részéről. Gyors levelezést követően elkezdődött a szervezése a kiutazásnak.

- Mennyire kell ugrásra készen lenni? A nap 24 órájában, mint egy kommandósnak?

- Mivel ezek a katasztrófák váratlan időpontokban következnek be, nem lehetünk teljesen felkészülve. Mindenki dolgozik valahol, amikor megtörténnek ezek az események. Ezért jó, hogy többen vagyunk a csapatokban, mert változó, hogy ki, mikor, hogyan tud elszakadni a munkájától.

- Helikopterrel vagy repülővel mentetek ki? Milyen érzéseid voltak, amikor utaztál?

- Repülővel mentünk, Turkish Airlines géppel. Tudni kell, hogy én nem szeretek repülni, nem a kedvenc elfoglaltságom. De most mégis teljesen másképp éltem meg a repülést, mert tudtam, ahová megyünk, ott nem félős kislányokat várnak, hanem segítő szakembereket. Ott volt a kutya az ölemben, ott volt a csapat, és ez akkora adrenalint adott, hogy a repülés nem okozott problémát. Odafele két repülővel mentünk, majd busz vitt a helyszínre meg a táborhoz. Nagyon sűrű volt ez az egy hét, és bár elméletben már nagyon sok mindent hallottam, tudtam, de a rengeteg utórengés miatt mégis más volt, nagyon félelmetes érzés, amikor mozog a lábunk alatt a talaj. Rengeteg volt az utórengés, gyakori volt, hogy üvöltve rohant egy-egy ember, és integetett, hogy menjünk onnan, mert az az épület is összeomlik. Ez félelmetes volt.

- A párod, a családod mivel, hogyan búcsúztatott?

- Búcsúra nem nagyon volt lehetőség, mert olyan hirtelen jött ez az egész. Persze találkoztam mindenkivel, akivel kellett, de a gyors búcsú volt jellemző: Vigyázz magadra! Szeretnénk mielőbb épségben látni… A kisfiam nagyon picike, ő még nem fogta fel, hogy mi történik.

- Mi volt az első látvány és érzés, amikor megérkeztél? Hogyan kezdődött az egész? Ki fogadott? Ki igazított el, hogy ki, hová menjen, mit tegyen?

- Kedden reggel indultunk Budapestről és szerdán hajnalban érkeztünk a helyszínre. Jó néhány órás úttal eljutottunk a táborba, felállítottuk a sátrat, és hajnali négykor ki is mentünk a helyszínre, hogy elkezdjünk dolgozni. Konkrétan az egész ország felborult, de a török nagykövetség próbált segíteni, ahogy tudott. Sötétben kezdtünk dolgozni, rom, rom hátán, az egyik épület még éppen állt, úgy ahogy, a másik teljesen a földig omolva. A helyszíneken nem igazán volt hivatalos szerveződés, jöttek a török önkéntesek, ők is megpróbáltak angolul beszélni, mi is, ezért nagyon kellett koncentrálni, hogy nehogy félreértsük egymást. Önkéntesek próbálták irányítani a mentőket, a munkagépeket, és nagyon sok hozzátartozó várta a fejleményeket. Sokan voltak, akik mutogattak a romok közé, hogy ő ott lakott a második emeleten, de az a romrész esetleg éppen a hetedik emelet volt, csak két emelet magasságban. Volt épület, amelynek az oldala ki volt dőlve, volt, ami teljesen összeomlott. Rengeteg ház szendvicsszerűen összeszakadt, és a hét emeletes épületből három emeletnyi rom maradt. Több helyen a szintek között matracnyi rés, tíz, húsz, harminc centis rés maradt. Rengeteg halottat találtunk, és ha azokat ki is tudták hozni a romok alól, nem tudták őket hova tenni. A rengeteg halott miatt pedig egyre nehezebb volt az élők megtalálása, főleg a szagok miatt.

- Volt segítségetek a szervezésben, a mindennapi mozgásotokban?

- Minden nap más helyszínen dolgoztunk, az eljutásunkat magunknak kellett megszervezni. Az utolsó napon voltak fix segítőink, akik Ankarából jöttek egy lakó-transporterrel. Ők adtak aggregátort, hogy naponta legalább egy óráig tudjuk tölteni a telefonokat. Egyébként minden nap mások segítettek, volt, hogy civilek, volt, hogy a helyi segélyszervezet. De segített egy kint élő magyar hölgy is, aki az egyik kollégámnak ismerőse. Erős barátság szövődött közöttünk, ami hazaérkezésünk után is tart. A szálláshelyről annyit, hogy volt a sátrunk, hálózsákunk, fűtés semmi. Reggelente arra ébredtünk, hogy a fejünkre csöpög a víz, ez volt a sátorlapra lecsapódott pára. Az utolsó napon már olyan hideg volt, hogy víz helyett hódara hullott a fejünkre. Napról napra egyre fáradtabbak lettünk, mert a hideg és a kemény talaj miatt nem tudtunk rendesen regenerálódni másnap reggelig. A két kisebb kutyát betettünk a hálózsákba, a nagyobbak közöttünk feküdtek. Ez a táborhely egy sportcsarnok melletti parkoló volt, ahol kezdetben segélyszervezetek sátrai álltak, de napról napra egyre több család is odakerült, gyerekekkel. Egyre gyakrabban láttuk, hogy esténként az utak szélén, szabad területeken tüzet gyújtottak, és ott éjszakáztak az emberek, mert nem mertek visszamenni a még álló épületekbe.

- Azt ki dönti el, hogy hány napra, órára mentek menteni? És milyen kutyákkal?

- Azt nem döntöttük el előre, hogy hány napra menjünk, napról napra alakult. Természetesen mindenki a saját kutyájával dolgozik, ez bizalmi kérdés, ismernünk kell a jelzésrendszerét, mikor jelez élő vagy halott embert. Rengeteg ember volt még a romok alatt, viszont a török nagykövetség hétfőre intézte a visszautat, mert el kellett kezdeniük a helyieknek a romok ütemesebb bontását a lehetséges fertőzésveszély miatt.

- Több fényképet láttam, amelyeken a kutyák fáradtabbnak tűntek, mint az emberek. Te mit érzékeltél emberrel és kutyákkal kapcsolatban? És Nózi, a welsh terrier kutyád hogyan viselte?

- Nózi lassan négy éves, és bár nagyon fiatalon, 12 hetesen kezdett el dolgozni, de eddig csak itthoni bevetései voltak. A Hableány hajó mentésénél voltunk először, rögtön négy napos keresésen. Nózi nagyon pörgős kutya, de azért itt, Törökországban napról napra látszott, hogy fárad. Már ott tartott, hogy amikor nem kellett menni szagolni, mert már bontották a romokat, akkor azonnal lefeküdt a napra, és elaludt. Óriási idegmunka a kutyának is, hatalmas por, munkazaj, ahogy dolgoznak a gépek, rohangálnak, kiabálnak az emberek, és ha jön egy utórengés, futni kell. A szimatmunka nagyon megfeszített idegi tevékenység, mert miközben szagol, el kell döntenie, hogy melyik szag mit jelent, majd jeleznie kell. Egy összedőlt házban rengeteg szag van. Konyha, élő ember, halott, pelenka… Gyakran csak egy pici lyukon kiszivárgó sok-sok szag közül kellett az élő ember szagát felismerni. Volt, hogy jeleztek a kutyák halottszagot. Aztán vártunk, vártunk, a kutya szimatolt, és jelzett élő szagot is. Akkor óvatosan elkezdődött a bontás, a kutya megint szagol, megint óvatos bontás… és közben a kutya egyre jobban tud irányt mutatni, hogy merről jön a szag.

- Gondolom, hogy a mentők is egyre fáradtabbak lettek. Feltételezem, hogy nagyon keveset aludtatok, keveset ettetek, tisztálkodtatok.

- Tisztálkodási lehetőség semmi nem volt. Megfürödtem az indulás előtti hétfőn, majd a következő hétfőn, itthon. Se áram, se fűtés, semmi nem volt, örültünk, hogy este visszamehettünk a hálózsákba melegedni. Semmi komfortérzetünk nem volt. Én vittem magammal fogkefét, fogkrémet, és reggelente palackozott ásványvízzel fogat mostam, hogy egy kicsit jobban érezzem magam.

- És mindehhez jöhetett az idegi feszültség. A romok között mászkálni eleve életveszélyes, hiszen bármikor megbillenhetett egy-egy törmelék, amelyeken kerestétek az áldozatokat, ráadásul, mint kiderült, beton nélküli hulladékra, homokra épültek a házak zömében. Titeket ki biztosított?

- Egy-egy romon nagyon sok ember dolgozott… Volt egy romunk, ahol montenegrói tűzoltókkal dolgoztunk együtt, biztosítás egyáltalán nem volt, egymást biztosítottuk. Annyi volt, hogy a romokat markolókanállal megtartották a fejünk fölött, amíg a kutyákkal bentebb mentünk. Figyeltünk magunkra, egymásra meg a kutyákra. Hál’ istennek minket nem ért baleset.

- Milyen volt az egészségügyi, balesetellátási háttér?

- Rengeteg mentő ment, állandóan lehetett hallani a szirénázást. Állandóan. És állandó forgalmi dugók voltak, a mentők is nagyon nehezen tudtak egyik pontból a másikba eljutni. Akkor jöttek a mentők, ha esély volt arra, hogy élő embert találunk. Mi hatan úgy álltunk össze, hogy volt közöttünk egészségügyis, logisztikus, volt, hogy kollégánk látta el a sérültet.

- Mi volt a végső egyenleg? – elnézést ezért a csúnya kifejezésért! Hány embert találtatok élve és holtan?

- Két élő személyt találtunk, illetve mentettünk ki a romok közül, és volt még egy élő személy jelzésünk. Az egyik helyszínen két élő személy is volt egy helyen, egy anyuka és a gyermeke is élt, a másik gyermek sajnos már elhunyt. De a több órás mentés alatt sajnos az anyuka feladta a harcot, és mire kiemelhetővé vált, életét vesztette a romok alatt. Nagyon veszélyes helyszín, nagyon óvatosan kell a romokat bontani ahhoz, hogy baj ne érje az alatta levőket. A gyermeket sikerült kimenteni, elvitte a mentő, másnap a nagymamája mutatott róla videót, hogy kórházban van, láttuk a kis arcocskáját, hogy jól van. Később megtudtuk, hogy sajnos az egyik lábát le kellett vágni. Egy kicsit a mi gyermekünknek is érezzük.

A statisztikánk szomorú vége: 2 élő személy és 94 halott megtalálása.

- Szerencsésen hazajöttetek, sok emberen segítettetek. Hogyan fogadott a családod? Milyen volt a hazatérés?

- Nagyon fáradtak voltunk, a kutyák is. Nózi egész nap aludt a repülőn. Mégis, amikor este megérkeztünk a repülőtérre, és rengeteg fényképet készítettek rólunk, az egyik alkalommal fel akartam ültetni Nózit a lábam mellett, de ahogy felült, abban a pillanatban vissza is feküdt és elaludt.

Óriási szeretettel fogadtak, nem csak a családtagjaink, hanem más szervezetek tagjai is eljöttek. Amikor hazaértünk, leginkább fürödni szerettem volna, egy bő órát a kádban voltam. Aztán egy szép vacsora következett. Nehezen aludtam el, aztán a romokkal, a kereséssel, az ottani emberekkel álmodtam, és reggel, amikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok, fel akartam öltözni, és menni a keresésre. Körbenéztem és akkor vettem észre, hogy már nem ott vagyok. Szinte még éreztem magam alatt az utórengéseket. Amikor Miskolcon mentünk sajtótájékoztatóra, és elhaladt mellettünk egy villamos, a rezgéstől nagyon megijedtem, olyan érzés volt mint egy utórengés. Azért most már egyre jobb, napról napra, elhiszem most már én is, hogy itthon vagyok. Nemcsak a rossz volt maradandó élmény, hanem a török emberek kedvessége is, ahogy jöttek, ölelgettek, a szeretetük is felejthetetlen.

Végül szeretném elmondani, hogy kik is voltak a csapatunkban! Ketten Miskolcról, a Spider csoportból Lehoczki László és a hat éves német juhász kutyája, Hope, én pedig Nózival. Szolnokról az Életjel mentőcsoport vezetője, Turi László a tacskó kutyusával, Smile-val, a Hajdú speciális mentőcsoport vezetője Lukács Péter a másfél éves belga juhász kutyájával, Kinggel, a budapesti Főnix mentőcsoporttól Bessenyei Péter, aki a logisztika, és a hajdúdorogi Legott mentőcsoportból Molnár István, aki az egészségügyi vonalon támogatott.

Valamennyiüket régóta ismerem, konkrétan közöttük nőttem fel. Nagyon összetartó, szeretetteljes csoport voltunk így együtt, hálás vagyok, hogy velük dolgozhattam, velük segíthettem.

Barna Attila