Az akkor még önálló Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán hallottam először az értelmileg sérült (sajátos nevelési igényű) gyermekek integrált, ép társakkal történő együtt neveléséről.
1986-ban Volentics Anna, a főiskola Pszichopedagógia Tanszékének vezetője hívta meg Puskás Margitot, a vancouveri egyetem tanárát, tartson előadást a téma addigi ismereteiről, amerikai gyakorlatáról. A meghívott elmondta, hogy az integráció a fogyatékosság elfogadását, illetve az értelmileg sérültek teljes értékűségének elfogadását, az önálló életvitelre, társadalomba történő zökkenőmentes beilleszkedésre felkészítést szolgálja. A tengerentúli gyakorlatban a szelektív integrációt alkalmazták, vagyis a fogyatékkal élők a készségórákon (rajz, ének, technika, testnevelés) és szabadidős programok során ép értelmű társaikkal együtt tanultak, tevékenykedtek, ám a tudásalapú tárgyak esetében bontásban sajátították el az ismeretanyagot.
Az integráció honi megvalósítása ezer sebből vérzik. A szegregáció teljes megszüntetésének politikai szándéka megfojtotta a differenciálási törekvéseket, az értelmileg sérülteket bekényszerítette az általános iskolákba. A rendszerváltás óta folyamatosan zárják be a kisegítő iskolákat, tagozatokat, vonnak össze intézményeket. A fenntartók szakmailag elfogadhatatlan fúziókat erőltettek az oktatásra. Borodban hét gyógypedagógiai intézményt vontak össze egy gigaszörnnyé. Békés megyében szakképzőt, gimnáziumot, kisegítő iskolát, összesen hat oktató helyet gyúrtak eggyé. Debrecenben a gyengénlátók általános iskoláját társították egy középiskolai kollégiummal. Ép ésszel fel nem fogható intézkedések.
Mára az oktatásban egyetlen szempont érvényesül, a gazdaságosság. Évek óta folyik a pénzkivonás, amit racionalizálásként próbálják az érdekeltek torkán lenyomni. Az iskolákkal szemben a fenntartók úgy viselkednek, mintha olyan profittermelő egységek lennének, melyek nem teljesítik az előirányzatokat. Gazdaságossá tételük érdekében növelték a pedagógusok munkaidejét (fizetésüket annál kevésbé), szüntettek meg, vontak össze osztályokat, kényszerítettek fúzióra intézményeket.
Most itt a legújabb érthetetlen intézkedés. Hajdú-Bihar egyik városában működő SNITT-et (Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Tagozatát) szüntetik meg azzal az indokkal, hogy az ott tanulók fejkvótája nem fedezi az ott tanítók bérét. Hogy mi lesz a gyerekekkel? Kutyát sem érdekli. Hozzácsapják az osztályfoknak megfelelő ép értelműek tanulóközösségeihez. Szenvedni fognak az áthelyezettek, az osztályok tagjai, a pedagógusok. A fenntartó valószínűleg hiányos ismeretekkel rendelkezhet a gyógypedagógiai nevelés-oktatást illetőleg, ugyanis azt kis létszámú osztályokban írják elő (vagy már nem?). Csökkentett tanulói létszám teszi lehetővé a kiscsoportos vagy egyénre szabott foglalkozások megtartását, az oktatás eredményességét. A fenntartó szemszögéből azonban a „gyogyó” csak veszteséges lehet, tehát meg kell szüntetni.
A köznevelési Törvény szerint az integráltan oktatott sajátos nevelési igényű gyermekek mellé gyógypedagógust kell biztosítani, háromtanulónként egyet. Hogyan lehet a törvénynek eleget tenni, mikor a fenntartó létszámstopot rendelt el, a szerződéses szakembereket pedig elküldi? A törvény szakos ellátáshoz köti a gyermekek oktatását. Az elvárásoknak az említett intézményben sem lesznek képesek eleget tenni (sajnos, országos tendencia). Tudatos törvénysértésről van szó, ráadásul csorbul a gyerekek tanuláshoz való joga is.
A magyar oktatásban sorra-rendre olyan döntések születnek, melyek kárvallottjai a gyerekek. A fenntartók kényük-kedvük szerint, büntetlenül hozhatnak határozatokat, melyeknek úgy látszik, mindössze egyetlen szempontja van, a pénz. Az iskolareformálókat csak egy valami zavarja: a gyerek. Ha nem volnának, minden elképzelésük szerint működne, csak gazdaságosan üzemeltetett intézmények léteznének.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás