Ezerhatszáz kilométer oda-vissza, két napos, aktív-tervező, beszerző itthonléttel. Mintha profi kamionos vezető lenne a fiam: már lassan két éve űzi ezt a kényszerű világlátást Svájc, Németország, Ausztria végtelen autópályáin. Pedig ő villamosmérnök, a genfi székhelyű CERN megbecsült alkalmazottja.
Csodálatos tájak, termékeny földek, meg nem érdemelt gazdagság látásától „elkényeztetve”, sokszor halálosan fáradtan, rövidke alvásokkal az anyósülésben, a hazatérés reményében indul neki, mint egy nagy felfedező. Másfél-két havonta nekibuzdul másodmagával (kollégája, barátja, szobatársa oltalmában): nem azért, mert ez álmai netovábbja, hanem mert Crozzet-ban (Genf közelében lévő kisváros), ahol négyen élnek egy albérletben, a maguk által szerzett mélyhűtőbe ennyi élelem fér el. Így nem kell megvenni a kisebb vagyonnal is felérő ebédet, vacsorát, hanem magukat látják el időszakonként hazaival, a maguk tudása szerint múlatják az időt főzőcskézve esténként, s néha csak este esznek. De visznek magukkal cipőt, ruhát, sportcuccokat, rezsót, olajradiátort, függönyt stb. A bútorok egy részét az utcán „kukázzák” össze. Ami a svájciaknak-franciáknak hulladék, az nekik arany valutával ér fel.
Ez a spórolás is jövőépítésük egyik kényszerű lépése, hiszen az ott megkeresett fizetés felét, néha kétharmadát is meg tudják takarítani. (Egyébként egy takarítónő minimálbérével fizetik túl őket!) Céltudatosan gyűjtenek lakásra, kocsira, világjárásra (ők, a saját hazájukban röghöz kötöttek), de leginkább a master két évének finanszírozására, úgy, hogy napi 10-11 órát dolgoznak minőségi munkában, fejlesztő teamek kreatív csapattagjaként. Hogy ne roppanjanak össze terheiktől, hétvégeken – megosztva a költségeket, beosztva a hosszú autóutat - ketten-hárman elutaznak távoli városokba, gyönyörű vidékekre, néha más országokba is, látva, hogy e helyeken a szabadság nem csak ígéret, hanem régóta valóság is. Ott egyenrangúak kollégáikkal, legyenek bár azok dicsőbb nemzet fiai: beíratják őket nyelvtanfolyamra, tréningeken vesznek részt, eljutnak konferenciákra, s közben világlátott emberként megismerik a minket nem vagy egyáltalán nem ismerő európaiak nyelvét, kultúráját, s talán gondolkodását is.
Haza fognak térni a „két évre szerencsések”, de ha nem változik a megbecsülésük, szakember- és emberszámba vételük, éppen a miniszterelnök tettei által, aki 2014 januárjában hivatalosan meglátogatta az 50 magyar kiválóságot Genfben, akkor ők hosszú időre vagy örökre elhagyják hazájukat. És mi nem tartjuk vissza őket, mert a magunk alázuhanó értelmiségi sorsán keresztül látjuk, hogy írott malaszt mindaz az ígéret, amit a rendszerváltás nevezetű társadalmi kísérlet velünk eljátszatott. Ők, a szabadság született és hirdetett gyermekei, nem szeretnék egész életükben kormányról kormányra vegetálni. Most gyűjtik a jövőt a maguk kizsákmányolásával, egészségük gyors kifosztásával, de ha a jövő itt e hazában cserbenhagyja őket, ők is megfutnak a 600 ezer után, akik testben már más nemzeteké, de lélekben örökké fájó magyarok…
Szűk Balázs
Új hozzászólás