Tisztelt Művésznő!
Weisz György vagyok, debreceni lakos. Engedje meg, hogy a nagy nyilvánosság előtt köszönjem meg Önnek azt a felejthetetlen, csaknem három órát, amit nekem és még majd' ezer nézőnek szerzett vasárnap, február 26-án este a Kölcsey Központban.
Sejtettük, mire a belépő, jubileumi estnek aposztrofálta a sajtó és az Ön plakátja is a programot, így nem volt meglepő, amit kaptunk. Én még emlékszem T. Művésznőre cívisvárosi életéből. Tetszett mutatni az előadás elején a kivetítőn egy korabeli táviratot, amelyen szerepelt az Ön neve és 1966-os lakcíme: Debrecen, Zsák utca 6. szám. Na, drága Művésznő! Ott laktam a szomszédban én is. A Hatvan utcán, a 61. alatt, és a hátsó kapunk pont a Zsák utcára nyílott. És mily kicsi a világ! Ahol én éltem, az emeleten, abban a házban, a földszinten lakott Művésznő egykori színpadi partnere, Heller Tamás Úr is. Istenem! Mintha ma lenne.
De, térjünk vissza a vasárnap estére. Élmény volt! Jól éreztem magam, tapsoltam, nevettem, elérzékenyültem, lerágtam a körmöm, amikor kegyed leánya, Fonyó Barbara művésznő a kacagó áriát énekelte, meg amikor Csere László Művész Úr elbíbelődött a közös táncuknál. Szóval: köszönöm, köszönjük!
Na, szia Bori!
A fenti volt a hivatalos rész, most meg, amit tényleg érzek. Sokat hakniztunk együtt, évekig ért az a megtiszteltetés, hogy konferálhattam azokat a műsorokat, melyekben felléptél, meg ugyanebben az előadásokban ott volt Heller Tamás - aki egyébként ma is a legjobb barátom, mindennap beszélünk egymással - meg Böröndi, na meg a Csuti, illetve uram bocsá' Csutka István színi direktor. (Sokan nem tudják, de az egykori debreceni színházi vezető, ma a Vidám Színpad igazgatója).
Amikor vasárnap este kijöttél a színpadra, nem kellett megszólanod, percekig zúgott a taps. Mert megérdemled! Emlékszel, szünetben felhívtalak. Reméltem, hogy nem lesz bekapcsolva a telefonod, ezért azt akartam a rögzítőre mondani: „tudod, olyan vagyok, mint a négy unokám közül a legkisebb: fogam nincs, néha összecsinálom magam, és többet sírok a kelleténél. A Te tapsod az utóbbit váltotta ki belőlem. Ne haragudj, de magamra voltam büszke. Arra, hogy ismerlek, hogy ismerhettelek, hogy sokat bohóckodtunk, hogy szemben laktunk egymással már felnőtt korunkban, és Barbi pesztrálta a fiamat, amikor a srác kicsi volt. Ezek az emlékek tolultak fel bennem.
Tudod jól, nem vagyok a szavak embere, már akkor sem voltam, amikor időt kellett csinálnom, amíg átöltöztél. Ezért is nehéz most bármit mondanom, vagy írnom. Valamikor az előadás végén az egyik dal után azt mondtad, hogy ezt nyolc éve énekeled a színpadon és még nyolcvan esztendeig szeretnéd. Adja Isten!
Ott leszek akkor is. Felállva tapsolok majd, remegő bal kezemmel megpróbálom eltalálni a jobbikat, engedelmeddel összezárt ajkakkal fogok mosolyogni a műfogsorom miatt, és magamban dúdolom azt a slágert, melyet annyiszor énekeltél Hellerrel, Böröndivel és Csutkával: „Maga rég nem lesz a világon, mikor én még mindig imádom!”
Ennyi!
Weisz Gyurika
Új hozzászólás