Minden kornak megvan a szakzsargonja, amióta világ a világ. Folyamatosan alakul a kor divatjához és befolyásolja a kor stílusát. Minden új szóhasználat beszivárog és helyet csinál magának a köznyelvben, ilyen-olyan-amolyan mértékben. Ebből, van, amit elfogad és magáévá tesz a köznép, és van, amit nem.
Labdarúgásban a csapatok már rég nem játszanak, nem fociznak, hanem „alkotnak”! De, akiknek nem megy jól a játék, azok nem formán kívül vannak, hanem „momentumuk” sincs!
A csapatokat nem összeállítják vagy válogatják, hanem „építik”, ők maguk pedig – leginkább támadásban, ha van nekik egyáltalán – „építkeznek”. Meg ilyenek…
De a jelenség természetesen ott van a politikában is: nálunk például annyi a helyettes államtitkár, hogy egymásba ér a „hajcsatjuk” – finoman fogalmazva. De kik ők?
Mert, igen, vannak miniszterhelyettesek államtitkári rangban, ezt értjük, ezt nem kellene cifrázni, nem kételkedünk benne! De a ma használatos megfogalmazás szerint ők csak államtitkár helyettesek (a helyettes államtitkár ugyanis ezt jelenti), viszont akkor ki államtitkár és ki miniszterhelyettes? Talán jobb lenne egyszerűen miniszterhelyettesnek vagy államtitkárnak címezni őket, mert ez a helyettes államtitkár valahogy nem jön ki. Nem tudjuk mit jelent, miről szól?
A „megmérettetés” súlyra vonatkozik és nem mindenre, mert ugyebár „könnyűnek” találtatik
A „kihívás” történelem! Az angol Toynbee találta ki, hogy a história kihívások és válaszok története. „Az oszmán birodalom kihívására Európa létrehozta az Osztrák-magyar monarchiát’, de ma a legkisebb tornászlány is kihívásról beszél verseny előtt.
A másik a „hiánycél”! Kérem tisztelettel, semmilyen hiány – még egy forint hiány sem – nem lehet cél! Azért nem, mert hiány! És ami hiány, az negatív, az rossz, az kellemetlen, elkerülendő, kiküszöbölendő, következésképp üldözendő. Miért nem fogalmazzuk úgy, hogy megengedhető vagy még elfogadható hiány. De cél? Hát hogyan is vagyunk, kérem?
Nem rossz a „munkahelyteremtés” sem! Mert, ha jól értelmezem, akkor inkább munkát, keresletet, feladatot kellene teremteni, nem munkahelyet. A munkahely ugyanis önmagában nem termel semmit, csak van. (Volt már ilyen a történelmünkben: a teljes foglalkoztatottság) Ki kellene találni, hogy ott mit csináljanak és hogyan, kinek értékesítsék?
De itt van a „célkitűzés”! A célkitűzés kitűzése a célnak és nem maga a cél! (Ilyen megfogalmazásokban úgy szól, hogy „a célkitűzésünk ez volt, az volt, amaz volt”. Pedig nem a célkitűzésünk ez vagy amaz, hanem a célunk, amit egy folyamat, többnyire döntésfolyamat végén tűzzük ki!
Ahogy vannak mega- és gigajelzős szerkezetek és némely hirdetésben minden az égvilágon, – legyen az fogkefe vagy földgyalu – minimum forradalmi vagy forradalmian új! De lehet, hogy fantasztikus, frenetikus, elképesztő, magával ragadó, vagy ilyesmi!
Kritizálni, bírálni negatív észrevétellel illetni semmit és senkit nem lehet. Kiváltképp énekeseket, játékosokat, magyar csapatokat nem, mert mi hibátlanok vagyunk! Nálunk minden fejlődik, növekszik, bővül! A statisztikai hivatal jelentése szerint. Ők mondják meg a tutit! Naponta! Már amiről megmondják.
Réti János
Új hozzászólás