Emlékszem a kezdetekre. Egy jól sikerült ebéd után pihegtem az ágyon. Egy cikket olvastam a Kutya újságban, egy számomra ismeretlen japán kutyafajtáról a tosa inuról. Hiába, na, ügyes nép ez a japán! Nem csak kiváló videojátékokat, kedvünkre való személygépkocsikat, hanem nagyszerű kutyákat is „gyártanak”. Régi japán recept alapján. Nézz szét a világban, szedd össze a jó dolgokat, és kovácsolj belőle egy még jobbat!
A tosa inu kutya szülőhazája Shikoku, egy kis japán sziget. A XVII. századi Japánban nagyon közkedvelt volt a kutyaküzdelem. A mérkőzések folyamán egyre gyakrabban alulmaradtak a japán ebek, az erősebb, izmosabb külföldi kutyákkal szemben. Így aztán a japánok el kezdték keresztezni saját akita és shikoku kutyáikat idegen fajtákkal. A bulldogot, masztiffot, pointert, bordeux-i dogot, bernáthegyit felhasználva született meg a ma ismert tosa inu, ami Tosa régióról kapta a nevét. A tenyésztési cél sosem a külső csíny, hanem a munkakészség, egészség és a kitartás volt. Szerencsére a japán kutya harcművészet jóval kulturáltabb, mint az európai. Abszolút vérnélküli, inkább a tradicionális rituálék jellemzik. Ennek köszönhetően nagyban hasonlít a mai szumó birkózáshoz. Kizárólag a kanok küzdenek egymással két súlykategóriában. A tíz, maximum harminc perces küzdelemben a kutyák megpróbálják egymást a földre szorítani, vagy a másikat kiszorítani a körből. Az agresszivitás, vagy a másik megharapása a küzdelem azonnali megszakításával jár. A japánok a tosát nagyszerű kutyává csiszolták, amely nagy, agilis, intelligens, rettenthetetlen. Ráadásul ellentétben külső megjelenésével, nem igen szeret ugatni.
Mire végig olvastam a cikket, úgy éreztem nekem kell egy ilyen kutya. Úgyis mondhatnám,
„nosza kell egy tosa”. Magyarországon húsz éve foglalkoznak tosa tenyésztéssel, ezért hazánkban igen ritka fajtának számít. Végül egy esztergomi tenyésztőtől sikerült vásárolni egy példányt.
Az eladóval úgy beszéltük meg, hogy félúton Füzesabonynál találkozunk. Két kölyköt hozott, egy szukát és egy kanit. Mindkettő világos barna bundájú, kormos arcú ifjonc volt. Mivel kertünk növényeit szerettük volna megkímélni a kan territórium kijelölő tevékenységétől, a szukát választottuk, és Bellának neveztük el. Elindultunk haza. A kutya a hátsó ülésen a gyerekek ölében gubbasztott. Nem hisztizett, nem sírt a tesója után. Percenként vizsgálgattam a kutyát, mert meg voltam győződve, hogy átvertek minket és a kölyök perceken belül kimúlik. Igaz, ez a pánik onnan ered, hogy előtte egy labrador kölyökkel próbálkoztunk. A vadász ebgyerek pillanatok alatt lebontott egy komplett szobát. Letépte a tapétát, megrágta a vendégek drága bőr cipőit, és a fotel kárpitnak is egy óra alatt annyi lett. Emlékszem, egyszer a javítás idejére biztosított kölcsön kocsival közlekedtem. Balkezemmel, kormányoztam, és váltottam. A jobbal a labradort nyomtam az anyós ülésre teljes erőből, nehogy kárt tegyen a műszerfalban. Pechemre egy rendőrjárőr leintett. Amíg a forgalmi után kutattam, a labrador rábukott a sebváltóra, és teljes erőből rágni kezdte. Kérleltem a rendőrt, hogy siessen, mert még két perc és nem lesz mivel tovább menni. A rendőr látta a kutya vehemenciáját, és szó nélkül visszaadta a papírokat:
- Na, menjen gyorsan! Haladjon!
Később kiderült, a tosa nem ilyen. Nyáron gyakran előfordult, hogy a pénteken lefeküdt kutyát szombat reggel ugyanabban a pózban találtam.
A tosa hűséges társként is megtalálta a helyét a családunkban, és megbízható őrkutyaként is helyt állt.
Ellenben igényli a napi trenírozást. Amennyiben nem kötjük le szabad gyökeit, gyakran fogjuk látni rohangálni szájában falazótéglával, vagy egy cserép mályvával. Esetleg órákon keresztül hasast ugrik a lépcsőnkről a díszcserjénkbe. A gyerekekért rajong. Az igazságtalanságra sajátos arroganciával reagált. Az idegeneket tartózkodóan, de soha nem agresszívan fogadja. A család más állatait elfogadja, mint falkához tartozó alárendelt személyt, de könnyebb egyedül tartani. A kiképzése, nevelése csak halk, ellentmondást nem tűrő hangnemben történjen. Rákiabálni, megütni felesleges, mert nem érünk el vele semmit. Nagyon gyors felfogású, de nagyon érzékeny kutya. Kellemesen nyugodt természetű, ennek ellenére megbízható őrkutya.
Egyéves korában kivittük a kutyát a Keleti-főcsatornához. Gondoltam, itt az idő, hogy megismerkedjen a vízzel. Tapasztalataim szerint vagy azonnal megszereti, vagy egy életre megutálja az eb a mély vizet. Térdig bementem a csatorna vizébe. Bella oda is bátran követett. Ezután egy stégről „segítettem” neki belecsúszni a méteres vízbe. A negyvenöt kilós kutyatest gond nélkül elmerült. A kutya vizaalatti tartózkodásának helyét a feláramló levegőbuborékok jelezték. A feleségem aggódni kezdett: - Ez a kutya mindjárt megfullad!
- Szerintem, nincs olyan kutya a világon, amelyik ne tanulna meg már az első percben ösztönösen úszni - mondtam határozottan. Vagy a mi kutyánk a kivétel – gondoltam és már ugrottam bele a vízbe, hogy nyakörvénél fogva kirángassam a kutyát. Érdekes módon az első kellemetlen élményével ellentétben rajongott a vízért. Volt egy fixa ideálja, hogy egyszer elkap egy víz alatt úszó békát, vagy halat. Sosem sikerült neki. Viszont kialakult egy érdekes, csak rá jellemző úszóstílusa. Bevetette magát a mély vízbe, azonnal elsüllyedt, majd a több kilónyi sással és hínárral a hátán kigyalogolt a vízből. A Keletinek ez a szakasza, ahova rendszeresen kijártunk „süllyedni” a legtisztább partrész lett húsz kilométeres körzetben.
dalnoky
Új hozzászólás