Közösségi média, Mesterséges Intelligencia, virtuális valóság – otthon, autóban, buszon, villamoson, az utcán, gyalog, állva-ülve, meg mindig, minden körülmények között. De talán mégis van remény. Van egy apró reménysugara annak, hogy nem felejtjük el a könyvet, az irodalmat.
Noha az alkonyát sínylő írott sajtó szebb korokat is megélt, az irodalom – elsősorban gondolok itt a szépirodalomra, szakirodalomra és hasonló válfajaira – aligha kényszeríthető a digitális térbe. Mindezt remekül bizonyítja az eBook-readerek, azaz elektronikus könyvolvasó készülékek hirtelen hajnala és egyúttal alkonya is, a képernyő ugyanis, bármilyen energiatakarékos, szemkímélő, mégis elkényelmetleníti az olvasás mély, koncentrált tevékenységét, különösen, ha egy jó regényről van szó.
A könyvek iránti fogékonyság, a könyvek létébe és létjogosultságába vetett hit egy, már-már megrázó példájába futottam a minap. Épp saját kezemben is könyv volt, siettem, hogy átadjam kedves ismerősömnek, amikor a debreceni városközpontba érkezve, a kisszökőkút körötti padok egyikén két bájos, ifjú hölgy ült, s meredt lefelé. Szinte mozdulatlanul, valamelyest magukba fordulva, teljesen elmerülten adták át magukat az információknak. Vagy a történetnek. Vagy a történelemnek. Ki tudja?! Egy valamit azonban bizton állíthatok, ezért pedig kezeskedem is – könyv volt a kezükben. Amolyan „húsvér”, nyomtatott, papírra vetett könyvirodalmat olvastak. Milyen furcsa ezt kimondani. Akár külön-külön a könyv és az irodalom szót is 2024-ben. Ez pedig baj. Nagy baj. Legalábbis az volna, ha a huszonegyedik századi, web 3.0 erejével folytatott kultúrharc közepette ne lennének olyan fegyvereink, amelyek jókorát hajlamosak beinteni az utcán sétálva is bámult, nem kevés balesetet előidéző social média platformoknak, és azok hordozóinak.
Noha a szakirodalom és a tudományos publikációk színtere egyaránt megjelenik kézzel fogható, nyomtatott, valamint online, digitalizált – lásd a legnevesebb, patinás és korokon átívelő folyóiratok – formában is, a cívisváros utcáin sétálva lépten-nyomon lehetőségünk nyílik belebotlani a klasszikus irodalom, akár minimális, könnycseppként elénk csorgó, sokak számára talán észrevehetetlen építőelemeibe. Egy-egy matrica, amely a könyv barátainak tereit hirdeti. Némely falakon krétával, falra szögelt papírra tollal írt versrészletek köszönnek vissza ránk, fennen hirdetve az irodalom nagyszerűségét, hajdani fénykorát és annak legnagyobbjait, (h)ősi szerzőit.
A költészet napja pedig évről-évre egyenesen mér megsemmisítő csapást az esztelen digitalizációnak és infósztráda-függőségnek a városszerte „szétszórt” szépirodalmi alkotásokkal. Töretlenül népszerű az Ady park könyvszekrénye, míg a POKET zsebkönyvek – többek közt a Csapó utcai automatával – az olvasás és az irodalom új, eddig ismeretlen, okostelefon méretű „könnyedséggel” befogadhatóságát, tapasztalhatóságát hozták el. És lássuk be: a könyv nem merül le, nem kell letölteni, nem igényel extra tárhelyet, sőt, egyszeri felhasználási díj befizetése után még csak elő sem kell fizetni a „történetstreamingre” – és ha az alkalom, meg némely fentebbiek úgy kívánják, az a bizonyos fólia sem leszedhetetlen.
Barna Marci
Új hozzászólás