Meghalt egy jó barátom, ma.
Két órával azután, hogy nála voltam. Az utcán beszélgettünk fél órát, a fiam dedikált könyvét vittem ajándékba.
Sok mindenről dumáltunk, folyton hívott, menjek be, csevegjünk ott. De nem mentem. Aztán teli közös tervekkel, baráti ölelések után elköszöntem. Még intettünk egymásnak, ahogy megnyomtam az autóm gázpedálját, ő is mosolygott a lassan behúzódó kapu mögül. Integetett mosolyogva - most is látom.
Ahogy kikanyarodtam az utcából, magamban átkozódtam. Hol tart ez a kurva egészségügy?! A barátom hónapok óta vár egy szívbillentyű-műtétre. Azt mondta most nekem, még két hétig dolgozik, elmegy a meghívásokra, ahol bemutatja a második nótaszöveg-gyűjteményes könyvét, aztán keres valami protekciót, hátha még az idén megcsinálják a szívjobbító operációt. Helyeseltem, annak ellenére, hogy a háziorvosa szerint a papírok nem igazolják a sürgős beavatkozást. Mondtam neki: jobb ezen mielőbb túlesni, mint én a májusi lábműtétemen, amit nem húztam szeptemberig. Amikor elbicegtem tőle az autómig, jólesett hallani, amit másodjára mondott: milyen jól jársz, Attila! Ez igen!
Megköszöntem, és azt válaszoltam: Vigyázz magadra, barátom, majd kereslek!
Csupa szív ember volt, mégis a szíve vitte el.
Látom a mosolyát, kezének intését, érzem szívének áradó barátságát.
És folyik a könnyem. A barátomért és a magyar egészségügyért. Mert az sem él már, bármit hazudnak. Mert hazudnak az urak.
A barátom meg már nincs itt, mert a magyar egészségügy nem működik. De nem ez a legnagyobb fájdalom. Hanem az, hogy a barátom már nincs itt. Nincs. Hiába hívom, hiába üzenek neki. Néma, mint a magyar nótás szöveggyűjteménye a polcomon.
Érthetetlen. És nagyon fáj.
Barna Attila
Új hozzászólás