Talán már nem is emlékszünk pontosan, milyen volt a legutóbbi feltámadási ünnepi hétvége, amit nem húzott keresztbe a járványhelyzet, a törvényi korlátozás. Az elmúlt évek húsvétjai csendben teltek, szűk körben, a harang is csak magányosan szólt vasárnap. Ám idén végre újra átélhettük, milyen együtt várni a körmenetet a családdal.
Ilyenkor mindenki átszellemül egy kicsit, megtalálja saját békéjét önmagával és környezetével. Akinek családegyesítő „szerepe” úgy hozza, az elutazik, hogy találkozzon a rokonokkal, szülőkkel, nagyszülőkkel, unokatestvérekkel. Magam helyzete is ilyen. Utoljára 2019-ben történt meg, hogy Nyíradonyba utazhattam szüleimmel, a nagymamához, és találkozhattam Debrecentől távol élő, szintén Nyíradonyból elszármazott unokatestvéremékkel. Az asztal körül összegyűltünk, beszélgettünk, nevettünk, vitatkoztunk, megegyeztünk, iszogattunk, emlékeztünk, terveztünk. Ahogy három esztendeje. El is felejtettem, milyen volt akkor, legutóbb a nagy találkozás.
No, de eltekintve a tömény szubjektivitástól, idén globálisan visszatérhettünk a „régi kerékvágásba”. Már nagypénteken, a kereszthalál gyászos délutánján, a Megváltás estéjén sült a sonka, készült a kalács, a sárgatúró, s nem csupán szűk körnek, a család ugyanis végre újra együtt emlékezhetett Jézus Krisztusra, s ünnepelhette a Megváltó feltámadását. A hagyomány, a húsvét utánozhatatlan és belsőséges érzése a vírus után újra élt. Bevallom őszintén, nem gyakorlom nagyon sűrűn vallásomat, ám ezt az időszakot nem tudnám elképzelni anélkül, hogy elmennék a templomba, a Feltámadás vasárnapján, majd az ünnep hétfői, locsolkodással egybekötött napján. Felszabadító érzés volt látni azt a számos ismerős és kevésbé ismert arcot a plébánia kertjében, akik a teli szentelőkosárral a szokásos húsvétvasárnapi körmenetre vártak a szentmisét követően. Kisebbfajta megerősítést nyertem: végre tényleg vége annak a lehetetlen korlátnak, amelyet a koronavírus emelt elénk.
Szimbolikus volt az idei ünnep. Nem csupán a visszatérés metaforájaképp lehet értelmezni, hanem a színtiszta valójában a nagybetűs Feltámadás ünnepeként. Most pedig elvonatkoztatok attól, ami elhangzott Rómában is – a szomszédban dúló háború tényétől. Mert nálunk egyelőre – és remélhetőleg így is marad – béke van, és végre ismét megtapasztalhattam, átélhettük, hogy milyen is az igazi, hagyományos „vírusmentes” húsvét, együtt, a családdal.
Barna Marci
Új hozzászólás