Gyakorlatilag már tét nélkül, mégis tétmérkőzésen történt meg a napokban az, amire az elmúlt hetek eredményei után gondolni sem mertünk volna: Magyarország nemzeti tizenegye döntetlent játszott, és pontot szerzett a Wembley Stadionban.
Azok, akik 1953. november 25-én hazánk sporthőseivé váltak, már csak odafentről tekintenek le ránk. Mai szemmel nézve is az évszázad mérkőzését vívták Hidegkuti Nándorék Anglia fővárosában, amikor 6:3 arányú diadallal tértek haza. Hol van már a régi szép idő? Kérdezhetnénk. Mégsem tesszük. A keddi este után egészen biztosan nem. No, de haladjunk csak szépen sorban! Vereség Albániában, aztán a Puskásban, néhány pillanat múlva pedig azon kapjuk magunkat, hogy némi füttyszóval követik a vehemenciájukról híres-hírhedt angol drukkerek a magyar nemzeti himnuszt – talán bosszúból a budapestiért, de ki tudja. Aztán a foghíjasan, neves alapemberek nélkül gyepre vonuló Szalai Attiláék elfoglalják helyüket a pályán, ki-ki a maga pozíciója szerint. A kezdés előtt még egy kis közjáték, az angolok térdelnek, a magyar lábak csak cipőjük talpával érik a földet, majd útjára indul a labda.
A nyári Európa-bajnokság extázisa utáni, őszeleji néhány hetes rémületből a sípszó verte fel a magyar futballtársadalmat: Magyarország vezetést szerzett a Wembley arénában. A találatot Sallai Roland jegyezte, magabiztos büntetőből. Abban a stadionban, ahol utoljára magyar csak 68 esztendővel ezelőtt ugorhatott fel önfeledt örömében. A végeredmény pedig 1-1. Küzdelem, szervezett labdarúgás, amit láttunk a pályán. A hibákról ne essék most szó! Hiszen döntetlenre kényszerítette Marco Rossi tizenegye az ellenfelet a három oroszlán rettegett barlangjában, csaknem hetvenezer szurkoló előtt. Hiába, Dánia Ausztria felett aratott győzelme miatt bár a Nemzetek Ligájával kapcsolatos matematikai esélyünk is elszállt a világbajnoki szerepléstől, az érdem korántsem elhanyagolandó. Mégiscsak van tehát magyar futball, csak kellőképp mélyen kell keresni. A tény pedig vitathatatlan, hogy a kiszenvedett győzelmek és a döbbenetes vereségek után a mieink teljes keretének értékét túlszárnyaló Harry Kane vezette Anglia otthonában igencsak felvillant a magyar labdarúgás szebb emlékeit idéző láng – noha, a fénykortól távol áll, a feltámadás reményét úgy fest, nem szabad még temetni.
Apropó, a szurkolókról nem is esett szó. Pedig megtöltötték a számukra kijelölt szektort az arénában. A tényekhez hozzátartozik, ám csak szívmelengetőbbé teszi a történelmi döntetlen lelátói történéseit, hogy jónéhány lengyel szurkoló is csatlakozott a magyarokhoz a piros-fehér-zöld széksorok között. A himnuszok alatti és a magyar cserék során bemutatott hazai megnyilvánulásokat ne firtassuk, a magyarok felől füst szállt fel a vezetést követően, a már-már menetrendszerű hatósági beavatkozás pedig elkezdődött. Nem vagyok az erőszak híve. Mégis kissé megmosolyogtató, amikor – mint utólag kiderült – rasszista megnyilvánulásokra hivatkozva menetelt be a rendfenntartó egység, hogy szétválassza a vendégdrukkerek összetartását. Sikertelennek bizonyult az akció. A dulakodásra dulakodás volt a válasz. Nyilván, ez nem az intellektuális megoldás legkézenfekvőbb formája, de hát focimeccsről van szó. Az afférról készült felvételek nyilván sokáig lesznek még vita tárgya, a közvélemény kedvelt témája, a végkifejletet azonban már egy cseppet sem befolyásolja. A rendőrség kénytelen volt szinte menekülve távozni, a szurkolók pedig békésen tovább biztatták pályán remeklő kedvenceiket. És mit ad Isten, épp úgy, mint a beavatkozás előtt, a lefújásig, az incidens utánig békésen zajlott a szurkolás.
A sportszerű jelenlét pedig meghozta gyümölcsét. A találkozót követően taps, közösen fotózkodó csapat és tábor, az eredmény pedig egészen elképesztő: 1-1. Ez a kettő darab egyes nem jelent mást, mint, hogy a magyar válogatott az 1953-as hősies győzelmet követően először nem kapott ki, s szerzett pontot a világfutball egyik történelmi szentélyében, a Wembley Stadionban. Ezt a pillanatot igazán érdemes Isten előtt térdhajtva megtisztelni.
Barna Marci
Új hozzászólás