Rózsa László Debrecenben született és nagy álma teljesült, amikor a Csokonai Színház színésze lett. Öt évig volt a társulat tagja, a 2021/22-es évadtól pedig a marosvásárhelyi csapatot erősíti. Természetesen vendégművészként továbbra is láthatja őt a közönség szülővárosában. Nagy szerelme, a színház mellett lehetősége nyílt a filmezést is kipróbálni, ami szintén nagy vágya volt. Debreceni kötődéséről, személyes és szakmai fejlődésről, családjáról és jövőbeli céljairól beszélgettünk – fiatal korából adódóan tegező formában.
- Mit jelent számodra a szülővárosod színházában játszani?
- Kicsi gyerekkorom óta ismerem ezt a színházat, mert a nagyszüleim, Tikos Sári és Simor Ottó is itt voltak színészek. Zenei általános iskolába jártam, ami lehetőséget adott arra, hogy közreműködhessek egy operában, a Lohengrinben – már akkor beleszerettem ebbe a miliőbe. Később, gimnazistaként még inkább vonzott a Csokonai Színház színpada, és a legjobb döntés volt, hogy az egyetem után visszajöttem Debrecenbe. Rengeteg pluszt adott, hogy én ebben a színházban igazán otthon éreztem magam. Régebben elképesztően nagynak tűnt a nézőtér és a nagyszínpad közötti távolság a szememben, álmomban se gondoltam volna, hogy én itt fogok játszani. Mégis annyira természetessé vált, hogy nem is történhetett volna másként. Rendkívül hálás vagyok az itt töltött évekért.
- Melyik volt a legmeghatározóbb szereped?
- Mindenképp kiemelkedő az Oszkár és Rózsa Mami, amiben nagyon sokat tanultam magamról és szakmailag is rengeteget értem. Ez egy kétszereplős darab, amit Kubik Annával játszottunk. Korábban hajlamos voltam elúszni a nagy érzelmekkel a színpadon, ez volt az első olyan előadás, amiben megtanultam kezelni a bennem zajló folyamatokat, érzéseket és talán meg tudtam teremteni egyfajta egyensúlyt. De minden előadás nagy szerelem, mert mindegyikben benne voltam én is – a könnyem és a verejtékem egyaránt.
- Korábban főleg lírai szerepekben láthattunk, a Csárdáskirálynő táncoskomikusaként viszont egy másik oldaladat is megismerhettük. Hozzád melyik áll közelebb?
- Az egyetem előtt és alatt a komikum volt az, amit közelebb éreztem magamhoz. Egyszer azt mondta a szatmárnémeti főrendező, hogy amit csinálok, az rendben van, csak hiányzik belőle a lélek, nem tudom teljesen beletenni magamat az adott szerepbe. Nem teljesen értettem, hogy mire gondol, de akkoriban kezdtünk próbálni egy Antigonét, amiben én voltam Haimón. Az egyik improvizációs gyakorlat során életemben először nem felmutattam a karakter lelkét, hanem engedtem, hogy kitöltsön, átjárjon. Megszületett egy egészen izgalmas másik én. Ez annyira jó érzés volt, hogy utána mindig ezt kerestem és ezért kezdtem el jobban szeretni a lírai darabokat. Úgy éreztem, hogy nagyobb színészi feladat megélni ezeket a pillanatokat, mint humorral megtölteni valamit. Később rájöttem, hogy a komédia se kisebb megmérettetés, de ahhoz fel kellett nőnöm. Idővel megtanultam értékelni a könnyedebb műfajokat is, most mind a kettő közel áll hozzám, és mind a kettő más miatt.
- Mibe tudsz kapaszkodni, ha nehézséggel találkozol? Hogyan élted meg a pandémiás időszakot?
- Nekem mindig nagyon sokat jelentett az, hogy színpadon állhatok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem legfőképp magamért teszem. A saját kétségeimért, felnövésemért, a saját lelkemért, a saját emberré válásomért. Számomra sokszor most is megdöbbentő, hogy a színház mennyi mindent adhat a nézőknek. Az a felismerés is megdöbbentő, hogy hatással tudok lenni a nézőkre, ahogyan ők kis hatással vannak rám. Kicsit több mint egy évvel ezelőtt megszületett a fiam, Marci. Ez is egy másfajta motiváció. Meg akarok küzdeni magammal, a félelmeimmel. Én bátor szeretnék lenni. Érte is.
A karantén időszakban nagyon hiányzott, hogy a napjaimnak a megszokott kerete legyen, próbáltam kitölteni valamivel a felszabadult időt. Elkezdtem ukulelézni, többet mozogni, nyelveket tanulni – de ez mind csak pótcselekvés volt. Nagyon vágytam vissza a színházba, mégis elkezdtem aggódni amiatt, hogy otthon kell majd hagynom a családomat, nem fogok tudni szöveget tanulni, felkészülni… Nehéz volt megszokni a bezártságot, de visszarázódni se volt egyszerűbb. Az újranyitás után a Hamlet volt az első, amit játszottunk, és jó volt látni, hogy a nézők is nagyon vágytak vissza.
- A párod erdélyi, ott szeretné felnevelni a gyermeketeket, ezért nemrég Marosvásárhelyre költöztetek; de visszatérő vendég leszel a Csokonai Színház színpadán is. Mik azok a darabok, amikben továbbra is láthatunk? Van olyan, ami műsoron marad, de átveszi valaki a szereped?
- Az Edmond című darabban én kaptam a címszerepet, de a pandémia miatt csak a munkabemutatóig jutottunk el, nézők előtt még nem játszottuk. Ezt egy volt osztálytársam és kiváló kollégám, Csata Zsolt veszi át. Furcsa érzés máson látni a jelmezemet és a szerepet, de boldog vagyok, hogy egy közeli barátom kapta meg, akit szakmailag és emberileg egyaránt nagyon nagyra tartok. Továbbviszem a Tesztoszteront, amit októberben ismét láthat a közönség; ezen kívül nagyon reménykedem, hogy játszhatok még azokban az előadásokban, amiket a színház repertoáron tart.
- Mi az, amire mindig szakítasz időt?
- Rendszeressé és elengedhetetlenné vált az életemben a mozgás. Nagy hobbim lett ezen kívül az egyedül reggelizés, közben olvasok, nézek vagy hallgatok valamit – ez egyfajta „én-idő”. Kikapcsolással indítom a napot… Megpróbálok mindennap sétálni Marcival egyrészt azért, hogy tudjunk kettesben is lenni, másrészt hogy a páromnak is legyen néhány órája magára, ahogy nekem reggelente.
Nagyon szeretünk utazgatni, főleg nagyobb történelmű városokba. Ehhez az is hozzátartozik, hogy engem elmondhatatlanul lenyűgöznek a régi épületek, amelyek igazán megadják a városnak a karakterét, a történelmét, a nagyságát, és a művészetét. Tervezzük a vadkempingeket is, mert a párom sokat sátrazott gyerekként a családjával, a nyaraimat én is erdőben töltöttem, és a kisfiúnk is nagyon szereti a természetet.
- Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz? Mik a terveid a jövőre nézve?
- Nekem mindig az lesz a célom, hogy jó szakmai színvonalon űzzem a választott hivatásomat. Ehhez nagyon sok lehetőséget kaptam Debrecenben és Erdélyben egyaránt, amit nem győzök elégszer köszönni. Azt gondolom, hogy egy színész akkor tud fejlődni, ha a jó feladatok a jó időben találják meg – úgy érzem, hogy én sokkal többet is kaptam, mint sok más velem egykorú kollégám. Én vidéken vagyok színész, ezért a fejlődésemet csak egy város látja. Sokáig zavart, hogy nem tudom még több embernek megmutatni, mire vagyok képes, de már egyáltalán nem bánom. Most egy még kisebb közösségbe kerülök, és ez kifejezetten jól esik.
Mindig szerettem volna filmezni, és ki is tudtam próbálni magam ebben a műfajban, ami hatalmas élmény volt. Ráadásul nagyon izgalmas technikával készült. A Mindhalálig című dokumentumfilmben Kun pátert formálhattam meg, ennek várhatóan tavasszal lesz a premierje.
Emberileg is folyamatosan tanulnom kell, pl. megdöbbent, hogy mennyire földhözragadt és türelmetlen tudok lenni. Szeretnék a fiam életében karnyújtásnyira lenni. Szeretettel nevelni őt a nyitottságra, az elfogadásra, a szellemi és lelki szabadságra, mert én is ezt kaptam a szüleimtől.
Hreskó Anita
Új hozzászólás