Jancsó Miklós debreceni "feltámadása"

Aki meghalt, annak hírét költik. De ő nem halt meg, hiszen egyik utolsó groteszk blődlijében (Ede megevé ebédem, 2006) még fel is támasztotta önmagát, de már korábban is játszadozott a saját halállal, hófehér ruhában egy kerti medencében lebegve (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, 1998). Mondták prófétának, de inkább münchauseni fájdalmas – nevető bohóc volt, aki mindig tudott újra kezdeni és egyre keserűbbeket mondani a történelmi és emberi semmiről. Szinte mindig „eszmedrámákat” forgatott a hatalom technikanizált-apokaliptikus (Szegénylegények, Fényes szelek, Technika és rítus, Szörnyek évadja) vagy groteszk-abszurd rítusairól (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten; Kelj fel komám, ne aludjál; Oda az igazság!) 

Mindig a fiatalok érdekelték, akik persze valamilyen módon szembeszálltak a zsarnoki rendszerekkel: vitáztak, daloltak, zenéltek, táncoltak, összefonódtak, szeretkeztek a történelmi kataklizmák ellenében (Csillagosok, katonák; Magánbűnök, közerkölcsök; Még kér a nép, Szerelmem, Elektra, Szörnyek évadja, Kék Duna keringő, Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél)

A Szegénylegényektől (1965) teljesen eltűntette a klasszikus értelemben vett kísérőzenét, ezek szerepét a pontos, dramaturgiailag elhelyezett, többnyire a filmben valósan megszólaló dalok és zenei kíséretek, zörejek vették át. Filmjeiben a szigorú geometriát és a történelmi kötött-koreografált táncokat felváltotta a mellérendelő epizodikusság, s így egyre több lett aktuális mixelt zenei vendégszöveg (Lovasi András/Kispál és a Borz, Sub Bass Monstert, Burai Árpád és a Lyuhász Lyácint Bt., Burzsoá Nyugdíjasok, Belga, Lagzi Lajcsi, Ivanovici-Szécsi, Sebő Ferenc, Szászcsávás Band, Ferenczy György stb.), amelyek olyan jól kifejezték egy magatehetetlen kor szent-emelkedett és profán-szürreális birkózását.

Debrecenbe megújulni jött, vagy ő újította meg Debrecent. Mert izgatottan a fiatalokra figyelt, s a fiatalok mindig találtak valami különöset, valami igazat benne. Ezek röpke idők voltak, de szelleme ekkor ide költözött. Csengey Dénes drámai burleszkét a Cellát (1983), Sziki Károly-villodzó-protestáló Villon alakításában szinte titokban rendezte az KLTE egyik klubjában (1984). Később a Szörnyek évadjában (1987) Csengey egyike lett a filmbeli professzor tanítványainak. A hőstelenítő Kapa-Pepe sorozat antizenei világára (Anyád! A szúnyogok-1999.; Vacsora az Arabs Szürkénél-2000) is itt lelt a fekete bőrkabátos/hegesztő-szemüveges Burai Árpád és a Lyuhász Lyácint Bt. nyers, iparzenés hangzásvilágában. Az 1989-ben alakult,  Pszichokinetikus Ipari és Mezőgazdasági Tánczenét játszó, 8-12 fős „légvédelmi brigád” a hagyományos gitárfelálláson kívül zajkeltő instrumentumokat is használt bő fantáziával (centrifuga, mosógép, vashordó, fémtányér, lemezjátszó, „hangtérkép”, fúrógép, flex, lyukasztó, reszelő-ráspoly). Az Anyád! A szúnyogok felvezető képsoraiban a mozdonyforgató előtti ködben készülődnek a koncertre. Később ugyanitt énekelnek el egy vad retrót: Szécsi Pál „Egy szál harangvirág” slágerét, alaposan kifordítva. Emlékezetes ugyanebben az opusban, amikor a daru felemelkedik a gellérthegyi Szabadság szobor üres-megpattogzott szeméig, s a Rákóczi induló helyett a „Vakpali, vakpali mindent lát…” dalparódia józanít ki minket. De a zenészek ott ülnek, állnak, hevernek és a falnak támaszkodnak a leégett Budapesti Sportcsarnok egyik irtóztató hosszú folyosóján. Sőt a Juhász Lyácint Bt. 8 tagja átköltözik –bumfordi  fürdőnadrágos bandatagokká lezüllve - Hajdu Szabolcs debütáló Macerás ügyek (2001) filmjébe is. S e film középpontjában a színházi bemutatóra érkező híres fővárosi rendező, Jancsó Miklós áll, akiről állandóan beszélnek, de csak egyetlen röpke pillanatra látjuk, a függöny mögül kukucskáló gyerekek szemszögéből, aki a nézőtérre érkezik egy „riporter” társaságában. Második találkozása Mikepércsen a fiatal középiskolás Lorca-színésznővel szintén meghiúsult.

E sorok írója (werk naplója anyagának gyűjtése közben) fiával jelen volt az imént említett jelenet forgatásán a szépségessé varázsolt Békás tó lampionerdejében. Eredetileg én egy kérdező riporter lettem volna, aki kicsit szemtelenül faggatja a Mestert inkognitóban érkezéséről. Mi tehát Jancsóval egy álbeszélgetést folytattunk a nézőtéren, amit a kamera tudomásunk szerint folyamatosan vett. De utólag ez a félpercnyi anyag, mint a Jancsó-mítoszt nem segítő fölösleges töltelék, kimaradt a filmszövegből. Így Jancsó és én talán 5-6 másodpercre látszunk a vendéget fogadó Gelányi József színész társaságában. A Macerás ügyek egyetlen 30 perces werk filmjét én készítettem, ami a mai napig (pénz és érdeklődés hiánya miatt) vágatlanul van a birtokomban, s várja, hogy felébredjen „csipkerózsika álmából”.

Egy ú.n. werknaplót (a mai napig kiadatlan) is készítettem a legfontosabb stábtagokkal. 2000 júniusában, a 16. forgatási napon volt lehetőségem egy rövidebb interjút kérnem Jancsó Miklós epizódszereplőtől. A beszélgetés teljes anyagát átadtam Hajdu Szabolcsnak, aki azt jóhiszeműen felajánlotta a Pesti est 2001-es 33-as különszámának. A főszerkesztő Galambos Attila és a szerkesztő Varga Balázs azonban úgy kezelték a szöveget, mint akinek nincs szerzője, pontosabban Jancsó Miklós az, holott a filmről szóló kritikák mindegyik részletének a végén fel volt tűntetve a szellemi tulajdonosok neve (Báron, Schubert, Bikácsy, Stőhr). Íme a részlet, amely arról tanúskodik, hogy Jancsó Miklós mennyire féltő figyelemmel kísérte a tehetséges fiatal filmeseket, különösen a debreceni Hajdu Szabolcsot:

„…van benne valami mágikus. Valami olyasmi, ami a valóságon túl emelkedik. Szóval úgy hat, mintha valóság lenne, de mégsem az. Majdnem olyan, mintha valami furcsa irodalmat olvasnék. A kép hordozza ezt a furcsa mágikusságot, meg ahogy a képet használja, a furcsa, lélegzetszerűen lüktető montázsokat. Mintha Fellinit látnék. Angyali szürrealizmus. Szabolcs arról beszél, hogy lehet megnyugtatni a világban levőket. Erre nem vállalkozik ma senki: nemcsak itthon, más országokban sem, vagy alig.”

Jancsó feltámadt. Nekem egészen biztosan. Az előző történet már kibogozhatatlanul kettőnkké, visszazökkentve a történelmi időt az igazmondás kerékvágásába, mint ahogy Kapa és Pepe helyrebillentette az elrontott történelmet a Mohácsi vész (2004) megérdemelt időutazásában.

Szűk Balázs