Nem ismertem, játszani is csak felvételről láttam, mégis potyognak a könnyeim: hatvanéves korában elhunyt minden idők egyik leghatalmasabb labdarúgója, Diego Armando Maradona.
Az első élményem vele kapcsolatban az, ahogy édesapám teljes átéléssel meséli, mit művelt fiatalkori kedvence a labdával és ellenfeleivel. A következő már egy kép, amely valósággal megelevenedik előttem: a 2006-os vébé csoportkörében Argentína legjobbjai gáláztak Szerbia és Montenegró ellen. A dél-amerikai sziporkát páholyból figyelő Maradona olyasfajta önkívületben ünnepelte honfitársai góljait és pazar megmozdulásait, amelyre csak a legőrültebb, legszenvedélyesebb figurák képesek.
Márpedig ő egy igazi őrült volt. Egy szerethető őrült, akit a botrányai ellenére mindenki kedvelt, és néha már-már hisztérikus áhítattal csodált. Úgy élt, ahogy a pályán szlalomozott a védők gyűrűjében: gyorsan, fékezhetetlenül, nem törődve másokkal, a törvény szabta keretekkel.
Játéktudásához méltó jelzőt alapos gondolkodás után sem találok, így amíg keresem, néhány gondolattal megpróbálom leírni, mit adott ő a futballba szerelmes argentin népnek és a világ valamennyi szurkolójának. Mentségemre szolgáljon: ha nem sikerül hűen lefestenem nagyságát, az nem az én kudarcom, sokkal inkább az ő érdeme. Merthogy olyan kvalitásokkal áldotta meg a teremtő, amelyeket emberi ésszel a mai napig képtelenség feldolgozni. Ő volt az egyetlen a futballtörténelemben, aki az egyik pillanatban még a gyepszőnyegbe mélyedő stoplikkal állt, farkasszemet nézve az előtte tornyosuló védőcsapattal, majd a következőben már társai ölelésében ünnepelte újabb gólját. Soha nem törődött a realitásokkal, s nemigen foglalkoztatta az sem, hogy mit tartanak normálisnak az emberek. Jól is tette, máskülönben aligha vezeti a világbajnoki pódium legtetejére a dél-amerikai gárdát, vagy olasz bajnoki címekig, nemzetközi trófeáig a Nápolyt. Nem lesajnálva a két együttesben mellette futballozó társakat, de talán mindkét garnitúra beletörődött volna saját középszerűségébe, ha az isteni Diego varázslata nem tapossa ki számukra a győzelmi ösvényt.
A Buenos Aires egyik szegénynegyedéből induló srác alig múlt tizenkét éves, amikor trükkjeivel szórakoztatta a lelátók népét, a legénytoll pedig még épphogy csak pelyhedzett állán, amikor tizenhatodik születésnapja előtt bemutatkozott az Argentinos Juniors felnőttcsapatában. Alacsony termetét látva egyesek hitetlenkedtek, mások lesajnálón legyintettek, ám ahogy teltek az évek, úgy vált egyre világosabbá: Diego a földkerekség legkivételesebb technikai érzékkel megáldott labdarúgójaként megszerezheti hazájának az újabb világbajnoki címet. Útja a buenos airesi Bonbonera füvén indult, ahol a magyar válogatott ellenfeleként debütált a nemzeti csapatban, majd a mieink ellen játszotta első világbajnoki-meccsét is. Bánatunkra az őt felügyelő kitűnő debreceni bekk, Sallai Sándor minden igyekezete kevésnek bizonyult feltartóztatásához: csillogásához csak asszisztálni tudott a teljes magyar védősor, duplájával főszerepet játszott a 4-1-es Albiceleste-győzelemben.
Négy esztendővel később, Mexikóban már ő volt a torna és a győztesek legnagyobb ásza, aki Uruguay és Anglia ellen is egymaga repítette tovább csapatát. A szigetországiakkal vívott csata elsősorban nem is szemkápráztató szólógólja, sokkal inkább azt megelőző kezezése miatt maradt igazán emlékezetes. Ő maga égi közbenjárásnak tulajdonította a találatot, amelyet előszeretettel emlegetnek a futball krónikásai. Hogy haragudott-e rá valaki a szabálytalan mozdulat miatt? Ennyi év távlatából persze könnyű a megfejtés, de talán még az angolok sem, legfeljebb a keserű pillanat és a jogos bosszúság hevében.
Argentína azóta sem járt hasonló magasságokban, a brazil Pelével a sajtón keresztül mindig jóízű szócsatát vívó Maradona pedig ott és akkor teljesítette be legfőbb küldetését. Örök kritikusai persze nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy megjegyezzék, túlmisztifikált hős ő, aki nem méltó a közvélemény megkülönböztetett figyelmére és odaadó rajongására, mivel kivételes tehetsége ellenére magánemberként és sportolóként is számtalanszor csődöt mondott. Ami persze igaz, hisz ha akarnánk is nehéz lenne felidézni, hányszor került összetűzésbe a törvénnyel – hol alkohol, hol drogok, hol adóügyek miatt, hol pedig azért, mert nehezére esett edzésre, mérkőzésre menni, és ott fegyelmezetten viselkedni.
Egyszerre lett hős és antihős, eközben talán ő sem tudta, miért kezdte rombolni saját magát, hisz a világ a tenyerén hordozta. Majd lélegzetvisszafojtva figyelte a híradásokat, amikor egyre rosszabb egészségi állapota miatt, ki tudja, hanyadjára, újra kórházba került. 2020. november 25-én már nem volt számára visszaút, szívroham vitte el. Azóta vélhetően az égi pályán dekázgat, az őt körbesereglők pedig nem igazán értik, mit keres ott az „új igazolás”, elvégre aggnak semmiképp sem nevezhető még, mindössze hatvan éves. Szinte előttem van, ahogy a kikerekedő szempárok és érdeklődő tekintetek kíséretében elkezdi sajátos okfejtését, majd zavarában legyint egy jókorát, gondolván, úgysem értheti meg senki. Mert megérteni tényleg nem lehetett. Csodálni viszont annál inkább.
Tóth Sándor
Új hozzászólás