Karrierje tizenharmadik Roland Garros-győzelmét könyvelhette el a verseny rekordbajnoka, Rafael Nadal, miután az október tizenegyedikén rendezett döntőben simán múlta felül a világelső Novak Djokovicot.
Ezzel Nadal továbbra is hibátlan a párizsi major torna fináléiban: első, 2005-ben szerzett trófeája óta tizenkétszer jutott be a viadal döntőjébe, s mindannyiszor sikerrel járt – a most legyőzött Novak Djokovic ellen 2012 és 2014 után harmadszor nyert. Újfent igazolva, hogy az egyetemes teniszsport történelmében továbbra sincs egyértelműbb tézis annál, minthogy Rafael Nadal a párizsi Slam történetének legjobbja, mindenkori esélyese, egyeduralkodója. Az már csak hab a tortán, hogy huszadik Grand Slam-diadalával utolérte a svájci Roger Federert.
No, de nézzük, mi is történt pontosan vasárnap, illetve az elmúlt két hétben. Elsőre talán azt mondanánk, hogy semmi szokatlan, hisz a salakos borítás és a Roland Garros bajnoka újfent leiskolázta a mezőnyt, ahogy az utóbbi bő másfél évtizedben (szinte) mindig. Csakhogy a képlet nem igazán tűnt egyértelműnek. A második Garros diadalára pályázó Djokovic kiválóan teniszezett Párizsban, és az újraindulás óta is meggyőzőbb formát mutatott, mint a hispán salakmenő. Így sokan gondolhatták, hogy ezúttal egyenrangú kihívó, mi több, esélyes lehet a döntőben, megtörve a mallorcai klasszis sebezhetetlenségét és mindenkori dominanciáját. A világelső trénere, Goran Ivanisevic ezen felbuzdulva nem is adott sok esélyt tanítványa ellenfelének, bátor véleményét és optimizmusát a nyilvánosság előtt sem takargatta. Elhamarkodott és kissé felelőtlen kijelentése ugyan nem okozott akkora megrökönyödést, mint a korábbi években okozott volna, ám Nadal újfent bizonyított: játékban és stratégiában egyaránt felülmúlta riválisát, nemes egyszerűséggel lemosva őt a pályáról.
A finálé előtt gyaníthatóan vért itatott vele edzője, egyben jó barátja, Carlos Moya, hiszen olyan mentalitással futott ki a Philippe Chatrier foghíjas lelátói elé, amilyennel csak ő tud. Energikus játékához, agresszív tenyereseihez kikezdhetetlen aura és bajnoki önbizalom társult, aminek eredményeként az első játszmát elsöprő különbséggel húzta be. De nem engedett a gyeplőn a folytatásban sem: alacsony hibaszázalékkal bombázta a pályát, állandó nyomás alatt tartva ellenfelét, aki a második szettben is esélytelennek bizonyult. És bár kétségbeesett, kapkodó teniszét némileg stabilizálta a harmadik felvonásban, Nadal a hajrában fókuszált, tudatos játékot nyújtott, és 3-0-ával lezárta az összecsapást. Majd ugyanazzal a gyermeki örömmel emelte magasba a trófeát, mint tette tizenöt évvel ezelőtt. A haja persze látványosan ritkább és rövidebb azóta, és sebessége is kopott az esztendők múlásával, elhivatottsága, profizmusa mit sem változott. Mindeközben pedig egyre érettebb, komplexebb teniszező benyomását kelti, aki rendre képes új szintre emelni játékát, időről-időre visszaverve a legkeményebb ellenfelek és az ifjú trónkövetelők rohamait. Még tovább nyújtva, s fölényes sikerekkel gazdagítva páratlan hegemóniáját a francia fővárosban.
A hegemónia pedig immár másfél évtizede tart, és olyasfajta hatalmat, erőt, dominanciát sugall, amelyet a rendhagyó körülmények, a kiváló formában harcba szálló ellenfelek, valamint az elfogult, eltúlzott jóslatok sem írhattak felül. Még egy olyan sportidényben sem, ahol kis túlzással minden eltérő (volt) a megszokottól. Mert Rafa Nadalnak hála egyvalami mindig úgy alakul, ahogy azt megszoktuk.
Tóth Sándor
Új hozzászólás