Hetek óta tart a korona (CoV-2, COVID-19) járványa körüli riadalom. Bár személy szerint kicsit a mai napig túlzónak tartom elsősorban a média okozta pánikot, el kell ismernem, valami ismeretlen ellenséggel állunk szemben. Nem a betegségtől félek, pontosabban alapjában véve nem attól. Hanem a teljes bizonytalanságtól.
Miként tervezzen az ember, hogyan folyamodjon közösségi ingerekhez, amikor már a legjobb barátok is távol „szolgálnak” a láthatatlan ellenség miatt? Itthon a napokban bezárt az egyetem, nincs oktatás, határozatlan ideig – persze a hivatalosan elrendelt tavaszi szüneten túl – áll gyakorlatilag minden. De hát mégis, mit lehet tenni? Csúszik a teljes félév, távoktatás lesz, vagy valami olyasmi. De hát mégis hogyan? A meccsek zártkapusak – bár többségében már nem is nagyon vannak –, szurkolni nem lehet, az a szemétláda vírus bármelyik pillanatban, bárhol megjelenhet. A mai napig elmondhattam, hogy szerény tizenkilenc esztendőm alatt még szerencsére nem éltem át hasonlót. Hát ez is eljött. Lehetséges áldozatokká váltunk és egy lépés választ el attól, hogy a második világháborút idézendő kijárási tilalom lépjen életbe. A teljes tehetetlenség és kérdőjelek sokasága árnyékolja be az elmúlt és az elkövetkező napokat-heteket. Az a hatáskeltés pedig, amit a média képvisel és amit „gondoltatnak” velünk, csupán egyetlen idézetet juttat eszembe a klasszikussá vált Titanic c. filmből, amikor a visszaemlékező Rose azt mondja: „A csónakokban ülő hétszáz embernek nem maradt más dolga, mint várni. Kivárni a halált vagy az életet. Kivárni azt a feloldozást, ami már sosem jön el.”
Valahogy így érzem tehát magam egyetemista és egyébként sportfanatikusként. Nyilván a sportesemény ilyen esetben a legmellékesebb, hiszen első természetesen az egészség. De ettől függetlenül legalább bízni lenne jó, valami konkrétumot ismerni, hogy egyáltalán mire és milyen időviszonylatban számítsunk. Vitathatatlan, hogy a pánik a lehető legrosszabb, amihez folyamodhatunk. Higgadtan és elsősorban óvatosan kell kezelni minden tapasztalatot, tettet, információt. Talán nincs igazam, mégis olyan a lángja, mint a füstje, de ki tudja? Lehet, hogy az optimizmusom nem alaptalan és néhány hosszú, kínkeserves hét múlva csak szörnyű emlék lesz az egész!? Csodák jó eséllyel nem léteznek, de valakik találkoztak már fentebb lévő „szereplővel”, egy létező főnökkel, aki jópárszor már bizonyította ennek az ellenkező eshetőségét. Az emberiség túlélt pestisjárványt, két világháborút, talpra álltunk a gazdasági világválságok után. Akkor ez a járvány is el kell, hogy bukjon egyszer. Ismétlem magam, amikor azt mondom, ennél a homályos bizonytalanságnál semmi sem kegyetlenebb. Csak jönne már, amikor végre újra élhet a remény. A néhány ezer éves földi civilizáció számára elérkezett az a lehetőség, hogy ne istent játsszon, hanem a humán lehetőségekkel, tudásával legyőzze saját maga legnagyobb ellenségét, az ismeretlent. Tartsunk ki, keressünk ellenszert, győzzük le a vírust és koronázzuk meg ezt a harcot!
Barna Marci
Új hozzászólás