Másfél órán keresztül beszél egy seregnyi kíváncsi tekintetű fiatalhoz, a mosoly pedig egy pillanatig sem hagyja el Scherer Péter, vagy, ahogy még ismerhetjük, Pepe arcát. Néha kicsit megigazítja ikonikus göndör-kócos haját és minden alkalmat kihasznál, hogy közönségét is szóra vagy nevetésre bírja.
Ahogy fellép az ODEon színpadára szürke-kék kockás pulcsijában és zakójában – melyet még utoljára gallérjánál picit helyreigazít – megfagy a levegő egy pillanatra. Síri csönd, majd kitörő öröm a művész láttán. Ő volna Bigali elvtárs a Made in Hungáriából? Vagy a főnök a Kontroll földalatti világából? Nem-nem, ő maga Scherer Péter. Nyilvánvalóan kedveli a kólát, hiszen fő beszélgetőpartnerével, Veronikával egyaránt a híres üdítőitalt fogyasztják a kötetlen előadás során. A szinte „szabályok nélküli” diskurzus elsőszámú vezetője, a szintén az emelvényen helyet foglaló hölgy nyitókérdéssel indít az összegyűlt rajongóhad felé, melyben arra vár választ, kit milyen szoros kapocs fűz az olvasáshoz és a színi világhoz. Látva a kézerdőt, a színész csak ennyivel konstatálja:
- Jó helyen vagyok, na ez az én városom.
A kellemes hangulatú, meleg, nagyjából háromszáz férőhelyes, klasszikus formájú színházterem színpadán helyet foglaló Pepe nosztalgiázva kezd bele történetébe, és mint kiderül, műszaki-végzettségű ember, színművészeti diplomát nem szerzett. Édesapja kérésére járta végig a műszakit, az ezt igazoló dokumentumot pedig a mai napig otthon őrzi egy vitrinben.
Ekkor felpattan a kis körasztal mellől és heves mozdulatokkal kezdi magyarázni, hogy ő talpon sokkal jobban ki tud bontakozni. Áttér a színésszé válásának történetére és anekdotál egykori fizetéséről is, amely 5 ezer forint volt.
- Élni kevés, meghalni sok – mondja, és miután lecsillapszik a fiatal publikum hangos kacaja, hamar terítékre kerülnek az éppen őket érintő darabok. Ezek közül az egyik a sajnos épp aktuális, A kézmosás fontossága címet viseli. Ezt is, ahogyan a drogos diákról szólót, A gyávát is osztálytermekben adja elő kis társulatával. Ezek kapcsán az asztalról Scherer kézbe ragad hirtelen egy kis szobrocskát, melyhez gyorsan hozzá is fűzi:
- Ezt úgy hívják, Börtönoscar. A rabok saját kezűleg készítették. – Tudniillik, az iskolákon túl az egyéb potenciálisan veszélyeztetett helyekre, így a börtönökbe is elviszik az említett előadásokat prevenciós céllal. A célközönségnek szánt produkciók története után Péter az asztalhoz lép, majd frissítő kólát tölt, de ahogy kortyol, már folytatja is megunhatatlan sztorijait. Ezúttal kezében a Kontroll forgatókönyve tűnik fel, melyre számos néző szeme kikerekedik, elcsodálkoznak és a híres film gyakorlatilag mintapéldányának látványára még szinte a lélegzet is eláll. Azonban nem ez a téma, hanem Jancsó Miklós. A legendás rendező magas, közismert hangját és vehemens rendezési stílusát tárja most elénk a színművész. A rögtönzött mini-színdarab egyaránt vált ki nevetést a stílusa és mély döbbenetet a hitelessége miatt. Mintha egy az egyben a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten egy forgatási mozzanatába csöppentünk volna, de mégsem. Ez még mindig a debreceni ODEon színház. Az az előadóterem, ahol testközelben ott áll előttünk Scherer Péter és bevezet a magyar filmvilág legszebb rejtelmeibe és kulisszatitkaiba. Hogy nehogy a „színházéhes” cívisvárosi szemek kereke tovatűnjön, lenyújtja a híres-nevezetes metrós mozi forgatókönyvét, az pedig sorról sorra, kézről kézre járva hirdeti Bulcsúék történetét. De sajnos az idő rövid, és ha mindent elénk tárna, ami feszítheti a hallgatóság érdeklődését, akkor talán egy hét múlva is itt ülnénk. Kitűnő végszóval lép le az emelvényről. A második sorból felszólaló szerény, ifjú hölgy arról érdeklődik, kiből lehet szinkronszínész. Erre rövid, de annál kellemesebb választ kap:
- Ez adottság kérdése, nem mindenkiből. De belőled bizony lehet.
A kislány mosolyát Péter még megvárja, majd sietős léptekkel halad a lefelé a néhány lépcsőfokon, hogy a lelátó alsó sarkában sorakozó rajongók számára aláírást osszon. Miután megszületettek az autogramok, közelebbről is lehetőségem nyílik meginterjúvolni Mucsi Zoltán örök és legendás harcostársát.
Immár személyesen teszem fel Pepének kérdésemet, a színpad mögötti zegzugos folyosók egyik kis öltözőjének otthonos környezetében. A széles íróasztalon tükör, számos papír, szórólap, mellettük a vendégművész vaskos táskája. Vajon mitől érzi jól magát egy színész a kamera előtt? Ő serényen rendezgeti papírjait, a kis Börtönoscart gondosan becsomagolva helyezi pakkjába és érdekes okfejtésbe kezd.
- Jancsó Miki bácsi azt mondta, filmet barátokkal lehet forgatni. De ez talán mégsem minden. A rendezőn és a fő produceren sok múlik, hogy milyen a hangulat. Ha a büfé jó, mindenkinek jó a kedve. Ha egy rendező tudja, hogy mit akar, hova akarja eljuttatni azt, amin dolgozik, akkor azon rengeteg múlhat. – Ezek azok a tényezők, amiket talán mind tapasztaltunk már a való életből. Személyesen megerősíthetem, hogy ha a büfé jó, akkor minden jó. Legyen szó egy kézimeccsről, egy moziról vagy magáról a színházról.
Scherer megáll egy pillanatra a pakolásban és tenyérrel az asztalt támasztva elgondolkozik, és Jancsó mellett Antal Nimród neve is elhangzik.
- Miki bácsi kevésbé avatott be mint Nimród. Jancsónál gyakran fordult elő, hogy a színész elcsodálkozott a kész filmen: azta, tényleg ez lett belőle? Sokat dönt el tehát a forgatókönyv is. Így a meglepetésektől függetlenül persze ugyanúgy azt kell mondanunk, hogy Jancsó Miklós egy korszakos zseni.
Újabb tökéletes zárszó, hiszen ebben a pillanatban a siető „óra” véget vet a rendkívüli beszélgetésnek. Az ezerarcú közönségkedvenc útra készen lép ki az ajtón, hogy idejében megérkezzen soron következő debreceni beszélgetésének helyszínére. Remekül telt el ez a másfél óra egy kiemelkedő személy szavait hallgatva.
Barna Marci
Új hozzászólás