Napra pontosan tíz évvel ezelőtt harcolta ki legnagyobb nemzetközi sikerét a DVSC labdarúgócsapata. A Levszki Szófia elleni budapesti visszavágón célba érő cívisvárosi szerelvényt akkor is egy bizonyos Herczeg András kormányozta.
Pedig azon a tikkasztó július 15-i napon még a legmerészebbek sem gondolták, milyen nagyszerű menetelésbe kezd a Loki. Ekkor játszották első meccsüket fiúk a Kalmarral, s igencsak megszenvedtek, és sokáig nem is bírtak a svéd pontvadászat aranyérmesével. A hetvenedik percben aztán a Rudolf Gergely indításával leshatáron kilépő Oláh Lóránt az élete talán legfontosabb sprintjét produkáló Varga Józsi elé tálalt, aki hálóba piszkálta a hőn áhított vezető találatot. A cívisvárosi drukkerhad öröme már csak akkor volt nagyobb, amikor a rendes játékidő hajrájában Kiss Zoli utolsó tartalékjait mozgósítva óriási dugót ragasztott a hosszú alsóba. Külsővel, mint a legnagyobbak. A gólhoz persze kellett a csereként beszálló Dombi Tibi remek helyzetfelismerése is, aki időhúzás helyett gyorsan pályára dobta a játékszert, a többit már ismerjük…
A visszavágón aztán fennállása során először, s utoljára kék szerelésben futottak ki a gyepre a hajdúsági fiúk, ám a nagyobb problémát nem ez, hanem a nagy kedvvel focizó Elm-páros, Rasmus és David jelentette számukra. Varga ugyan a visszavágón is beköszönt Czvitkovics Péter remek ütempasszát követően, de harminc percnyi játék után már a vendéglátók voltak lépéselőnyben, és a lokista srácok erejéből nem futotta többre annál, minthogy óvják Vukasin Poleksic kapuját az újabb hazai csomagtól. A hátrányát húsz perccel a rendes játékidő vége előtt dolgozta le a svéd együttes, mely Máté Péter piros lapja révén a véghajrára emberelőnybe is került, ám a lefújás pillanatában a hősiesen küzdő, olykor csúszva-mászva védekező Herceg-tanítványok borulhattak egymás nyakába.
Az észt bajnok elleni párharc már jóval kevesebb izgalmat hozott: Tallinnban Leandro lapos lövésével szerzett előnyt az együttes, és a nagyerdei visszavágót is végig kézben tartotta. Persze Szakály átadása és Coulibaly gólja nagyon kellett ahhoz, hogy nyugodtan szemléljük az utolsó perceket.
És akkor a bolgár Levszki Szófia elnöke pezsgőt bontott...
Tudniillik, azt gondolta, hogy saját (egyébként papíron tényleg lényegesen jobb erőkből álló) fiainak még a legrosszabb napjain sem okozhat gondot a gyengécske magyar bajnok. Csakhogy a gyengécske magyar bajnok Szófiában fantasztikusan futballozott, s leradírozta a pályáról vendéglátóit. Tette mindezt úgy, hogy a meccs előtt a bolgárok minden módját megragadták annak, hogy kibillentsék a komfortzónájából.
A rájátszásra visszatérő Bodnár Laci bombáját zsinóron húzták a hosszú felsőbe, és ugyan a hazaiak a második játékrészre elsöprő fölénybe kerültek, s ki is egyenlítettek, Dombi egy remek beadással megtalálta a kapu elé berobbanó Czvitkvicsot, aki bravúros mozdulattal pörgetett a hálóba.
Előny birtokában térhetett a haza a gárda, és ami a nyár közepén még csak álom volt, annak utolsó napjaira valóságos eséllyé vált: a DVSC a Ferencváros 1995-ös bravúrja után második magyar csapatként felléphet az európai labdarúgás nagyszínpadjára.
Egy előadás, a legfontosabb azonban még hátra volt, a bolgárok fogadkoztak is, miszerint háborúzni jönnek Budapestre. Mindeközben a mindig szerény és visszafogott Herczeg András szépen csendben tette a dolgát annak érdekében, hogy a nagy napra a lehető legjobb állapotba kerüljenek a fiúk.
Így is lett! Mert bár erősen kezdtek a bolgárok, nem sokkal később már a különvonatokkal érkező, csapatukat teljes eksztázisban buzdító debreceni szurkolók örülhettek, kiegészülve más hazai együttesek drukkereivel, elvégre arra a napra mindenki DVSC-szurkolóvá vált. Előbb Varga tekert, de mekkorát, a játékrész végéhez közeledve pedig Rudolf Gergely pókhálózta ki a sarkot. Mindeközben szervezettségből és fegyelmezettségből semmit nem veszített a hazai gárda. Így mire a bolgárok elnökének „leért” a pezsgő, már nyugtázhatta is: a legrangosabb európai kupasorozat helyett meg kell elégedniük az akkor még UEFA-Kupa néven futó versennyel.
A határtalan debreceni öröm a Puskás látóinak tömegei mellett egész Magyarországot hatalmába kerítette. És talán nem túlzás kijelenteni: azon az ominózus napon mindenki elkezdett egy kicsit újra hinni a magyar futballban.
S hogy mi volt a siker kulcsa? Csupa apró, ám annál egyszerűbb tényező, amely Debrecenben a futballt és a város sportját körülvette, s körülveszi. Na, nem az állami hátszélre gondolunk, merthogy abból akkor és azóta sem részesültünk.
Szükség sincsen rá, hisz van helyette utánozhatatlan cívisvárosi virtus. Olyan stílusjegyekkel, mint hit, szenvedély, akarat, elhivatottság és nem utolsósorban: szerénység - melyek révén a DVSC a magyar labdarúgás megkerülhetetlen és emblematikus szereplőjévé vált.
Néhány hónapig pedig a legnagyobbak között is megmérethette magát 2009 őszén. Ezt pedig már soha senki nem veheti el tőlük. A klubtól, a játékosoktól, Herczeg Andrástól, ahogy tőlünk, szurkolóktól sem.
Tóth Sándor
Új hozzászólás