Mi, magyarok gulyásunkra, pörköltünkre, halászlevünkre vagyunk büszkék. Tipikus magyar étkek, hungarikumok. Természetesen más nációk sem léteznek nemzeti eledel nélkül.
A románoké a mics, amely sütni való kolbász, darált marha-, sertés- és birkahúsból gyúrt rolád formájában serceg a forró olajon, a szerbeké a csevapcsicse, amely megint háromféle darált húsból sül ropogósra. Ha a szlovák étkek kerülnek szóba, elsőre a knédli jut eszünkbe. Ez egy könnyű, gőzölt kenyér. Második mindenképpen a sztrapacska.
Nemrég északi szomszédainknál járva, unokatestvérem Zólyom közelébe csábított.
- Ha jó haluskát (nekik ez a sztrapacska), akarsz enni, akkor gyere velem!
Könnyű Katit táncba vinni, ha akarja, így autókáztunk hetven kilométert, mire megérkeztünk az Ördögi csárdához. A környéket szemrevételezve számomra érthetetlen maradt az elnevezés, de nem azért kerestük fel, hogy a név eredetét firtassuk. Maga az épület az ácsmesterség büszkesége. A hatalmas gerendákból összetákolt épületbe egyetlen szeget sem vertek bele. Népszerű hely lehet, hiszen délután négykor is alig lehetett szabad asztalt találni. A sztrapacskáról elhíresült vendéglátóhelyen, nem meglepő módon, minden betérő előtt kis vagy nagy adag haluska gőzölgött. A mi rendelésünk is gyorsan lezajlott. Természetesen aperitiffel illet kezdeni. Erre a célra a borovicska (borókapálinka) tökéletesen megfelelt. Feltűnő volt a pincérek gyorsasága. Mire a szesz végére jártam (a rokon vezetett), már hozták is a sztrapacskát. Nokedlihez hasonló tésztát brindzával (juhtúróval) keverték. Az egészet nyakon öntötték egy jó adag tejföllel, tetejére pedig bőségesen szórták az apróra vágott sült szalonnát. Az étekből még csak néhány villányi jutott a gyomromba, amikor a kedves pincérhölgy újra asztalunknál termett:
- És közben? – érdeklődött kedvesen.
Úgy látszik arrafelé az a szokás, így rövidesen a második borovicska sorsa is beteljesedett, miközben Lali rokonom a tömör fából ácsolt súlyos asztalokat, székeket méregetve jegyezte meg:
- Ezekkel se igen verekednek itt.
A sztrapacskának hamar a végére értem, pedig a csárdában kapható legnagyobb mennyiségre vállalkoztam. Éppen az utolsó brindzamorzsa billegett a villám hegyén, korábbi három pedig a bajszomon csüngött, amikor az ifjú felszolgáló hölgy újfent asztalunknál termett. Már nem is csodálkoztam, mikor huncut mosollyal jelezte, itt az ideje a harmadik kupica borókapálinkának, s nem árt a töményet és a zsíros haluskát leöblíteni egy pohár sörrel. Az unszolásnak nehéz volt ellenállni, s mivelhogy a szomszédos társaságoknál az étkezés hasonló ceremónia szerint zajlott, nem mertem a hagyományromboló szerepébe kerülni, különben is csak az első feles a nehéz.
Hazafelé vártam az elfogyasztott italmennyiség hatását, némi kótyagosságot, elnehezülő szemeket, de semmi ilyen nem következett be. Maradt a kellemes gasztronómiai emlék, s az elhatározás: az Ördögi csárda jövőre is kihagyhatatlan program lesz.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás