A járdán hetven év körüli, borostás, viselt, de tiszta ruházatú férfi imbolygott felém. Első ránézésre részegnek hittem. Idősebb embereknek gyakran elég egy-két alaposabb korty, és már kiütik magukat. Gondoltam, az illető esetében is erről lehet szó.
Amikor mellém ért, megszólalt:
- Gye sik temleygif kerék delőt!
Bámultam rá, mint a borjú a frissen festett zöld kapura. Megráztam a fejem, mert nem értettem semmit. „Ez tényleg részeg” – gondoltam magamban, ám az alkohol ecetes leheletét nem éreztem, szemei tisztának tűntek, úgyhogy maradt a rákérdezés:
- Bocsánat. Ne haragudjon! Mit mondott?
Az öreg megköszörülte torkát, tekintetét rám emelte:
- Kacs gye temleygif kerék!
„Mit akar azzal a kerékkel?” – tűnődtem, mert a többit újfent nem értettem. Gondoltam hallásom gyengülésére. Az utóbbi időben rendszeres fülzúgás gyötört, aztán a kor előrehaladtával csökken a hallás élessége, a városi lét, az állandó zaj meg a ráadás. Zavarban éreztem magam. Valamit válaszolnom kellett volna, de mit? Hirtelen mentőötletem támadt, csakhogy harmadszor is hallhassam közlendőjét:
- Erős itt a kocsiforgalom. Elnyomta, amit mondott. Megismételné még egyszer?
- Merék, gye ticsik nejleygif már!
Ugyanott voltam, ahol a part szakad. Egy kukk nem sok, annyit nem tudtam belőle felfogni. Mutatóujjamat fülembe dugtam, megvakartam a fülzsírt. A fejemet ráztam, hátha álmodom az egészet, de biztos nem, mert az egyik szomszéd éppen rám köszönt és eléggé furcsállotta fülturkálásomat. Közben az öreg arcán halvány mosoly futott át. Újból közlésre nyílt szája:
- Kiszera mera bávatag.
- Aha, ezt értem! – örültem a felfedezésnek, mint Kolumbusz Amerikának – Ez Karinthy!
- Az bizony. – helyeselt az öreg, most már tökéletes magyarsággal.
- Tud maga érthetően is beszélni – öntöttem rá bosszúságomat.
- Kénytelen vagyok halandzsázni… - indokolt az öreg -, mert különben senki sem figyelne rám. Azt kértem, hogy „csak egy kis figyelmet kérek”! Megfordítottam a szavakat. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Se feleségem, se fiam, se borjam. Az első kettő a temetőben, a bocit meg eladtam. Nem tudtam én már ellátni. „Nincsen se apám, se anyám, Se istenem, se hazám…” – idézte József Attilát, de keserű mosollyal hozzátette: – Na, azért még ott nem tartunk. Templomba járok, magyar állampolgár vagyok…, csak nagyon, nagyon egyedül. Ezért halandzsázok az utcán. Így legalább kapok egy percnyi figyelmet, és nekem ennyi elég… Csak a karácsonytól félek.
Mielőtt a döbbenettől megnyikkanhattam, valami vigasztalót fogalmazhattam volna, az öreg faképnél hagyott. Korához képest meglepő fürgeséggel igyekezett elérni egy, a megállóba beállt helyi járatot. A busz ablakában láttam a bácsit. Elégedettnek, boldognak tűnt, én azonban a mai napig találgatom, hogy azért, mert meghallgattam, kiönthette bánatát vagy, mert elérte a buszt.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás