- Lefestem neked Mona Lisát – közölte köszönés helyett Gyula, a meg nem értett piktor.
- Az egyszeri és megismételhetetlen – válaszoltam, szintén mellőzve az üdvözlési kötelezettséget.
- Pedig tíz perc alatt megvolna.
- Az lehetetlen.
- Na, te sem értesz meg – legyintett lemondóan. – A tehetségek csodákra képesek.
- Te az vagy?
Mintha vérig sértettem volna, oly’ gyilkos pillantást lövellt felém, aztán a változatosság kedvéért bosszús legyintéssel közölte: - Annyira a művészlelkembe tapostál, hogy feleletre sem érdemesítelek.
- Ellenben, ha lefested Rembrandt Éjjeli őrjárat munkáját, akkor feltétlen híveddé válok - mondtam.
Gyanakodva méregetett: - Te most a bolondját járatod velem?
- Nem - ágáltam hevesen. – Abszolút komolyan gondoltam.
A kezével végigmasszírozta elgyötört arcát, majd mélyből érkező sóhajt eresztett el: - Nem fog menni.
- Miért? – képedtem el.
- Én nem egyszerű másoló vagyok.
- De, hát a Mona Lisát is koppintod!
- Az más. Mint a szürke ötven árnyalata, annyi módon alkotom újra.
- Na és, készült már variáció?
Lassan, nemlegesen rázta a fejét, a következő pillanatban azonban a letörtsége hirtelen váltott villanyozottra, derülő képpel újságolta: - Még csak most kezdek hozzá. Kiülök a Nagytemplom elé, ott fogom megalkotni a XXI. század Mona Lisáit.
- Az arra járó hölgyekről mintázod?
- Ühüm.
- Akkor azok nem Mona Lisák lesznek, hanem mondjuk Kovács Sándornék.
- Hülye – háborodott fel. – Megint nem értesz meg. Én minden nőben Lisát látom.
- Ha egy vasorrú bába ülne modellt, akkor is?
- Na, eredj a fenébe! – horkant fel, mintha kérdésem a lába bütykéig sértette volna.
A felindultságtól hebegett-habogott. Kereste a szavakat, a méltó riposzt fogalmait. Valahogy nem jött össze, ezért se szó, se beszéd, sarkon fordult és elviharzott. Távolodva, a kezeivel hevesen gesztikulált.
A szürke, szmogos estében a kandeláber fénye terjedelmes párafelhőt világított meg. A hangját már nem hallottam, de a mozdulatok nagy indulatokat mutattak.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás