Meghalt 52 évesen, mondják, megölte a szesz. Talán nem is állt volna neki jól, ha megéli a rendszerváltást. A szocialista rendszerben igyekezett kívül maradni mindenen. Egyik méltatója nemrég így jellemezte: „az elfelejtett kívülálló”. Valóban, mára szinte teljesen elfelejtették, pedig nagyszerű költő volt. Két év múlva lesz halálának huszadik évfordulója. Az idén nyolcvan éves lenne, még mindig írhatná újszerű, friss, póztalan verseit.
Dévaványán született 1934 februárjában, s Csemőn halt meg 1986. szeptember 20-án. (Csemő község Pest megyében, a ceglédi járásban található.) Gimnáziumba Kisújszálláson és Nagykőrösön járt, Székesfehérváron érettségizett. Egyetemi tanulmányokat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatott 1953 és ’57 között. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1958-ban a Szolnok megyei Néplap újságírója lett, 1959-től Kazincbarcikán művelődésiház-igazgató volt. 1964-től már nem vállalt állást.
Festőnek, grafikusnak készült, de már korán verselt is, Petőfi, Ady, József Attila, Sinka István voltak mintái. Fodor András költő, szerkesztő közölte gimnazista kori verseit. Társadalmi elkötelezettsége kiállást jelentett a peremen élők mellett, akikhez – független életmódjával – mindinkább maga is tartozott. Igyekezett megmaradni – illúziók nélkül is – forradalmárnak. Az 1970-es évektől csemői tanyájára vonult vissza, mezőgazdasági munkából és írásaiból tartotta el magát. Német, angol, orosz és román költőket fordított magyarra.
(es)
Ladányi Mihály:
Kesergő szerelem
Együtt és mégis oly külön,
mint faágtól az árnya -
Te távol hajlongsz gyönyörűn,
én zárkózottra válva
vetem tétova életem
sikátor vadonába.
Megcsalnálak s tán arcul is
ütnélek és betörnék,
leköpném a virágot és
rettegne már a környék,
hogy végre vad hiányod ne
vájja belém a körmét.
Talán ha méltatlan lennék
hozzád, ó szentek szentje,
ha részegen ökröndöznék
az utcaporba esve,
e boldogtalan boldogság
akkor tán odaveszne...
Mindennél nagyobb vétek az,
hogy szinte már nem élek,
táplálkozom és lélegzem,
de skizofrén a lélek:
testemtől távolodva él,
mindegyre csak feléd leng.
Ó, életem asszonyává-vált
Kőmíves Kelemenje,
de béfalaztál engem
ebbe a szerelembe,
de béfalaztál engem
ebbe a szerelembe!...
Új hozzászólás